Baranyai helytörténetírás. A Baranya Megyei Levéltár évkönyve, 1989. (Pécs, 1989)

Társadalom- és politikatörténeti tanulmányok és források Baranya Xlll-XX. századi történetéből - ÓDOR IMRE: Baranya megye és a napóleoni háborúk kori nemesi felkelések

(generalis) és a szűkebb körű (particulars) felkelés fogalmi elkülönülése és gyakorlata. A hadi szükséglet s a megyei érdek eredményeképpen került sor a felkelői nyilvántartás és a felszerelés évenkénti, általában Szent György napján lebonyolított felülvizsgálatára, mustrájára. E változtatások sem tették azonban az inszurrekciót a kor követelményeinek megfelelő, ütőképes hadsereggé, amely más ideiglenesen felállított alakulatokhoz hasonlóan már Európa-szerte korszerűtlennek számított.

6 Hasznavehetetlensége miatt a korszak vezető magyar politikusai és hadvezérei (Bethlen Gábor, Pázmány Péter, Zrínyi Miklós) egyöntetűen kárhoztatták, s igazukat a rendek is kénytelenkelletlen elismerték. (1602: 9. tc.) A felszabadító háborúk, melyekben nyugat-európai mintára szervezett és felkészült állandó (zsoldos) seregek hozták meg a döntést, egyértelműen bizonyították, hogy az irreguláris nemesi felkelés nem alkalmas többé hadieszközként még az erejében megrendült török ellen sem, a nyugati típusú és felszerelésű seregekkel szemben pedig eleve kudarcra van ítélve. A katonáskodástól elszokott magyar nemesség — igaz csak részleges - felkelésének újbóli alkalmazására a Rákóczi-szabadságharcban került sor.

7 Ismeretes, hogy a Lengyelországból érkező Rákóczi határ közelében gyülekező csapatai Dolhánál vereséget szenvedtek (1703. június 7.). Kevésbé ismert, hogy a felkelők fölött a felső-magyarországi megyék inszurgensei diadalmaskodtak.

8 A „rebellisek" ellen hadba hívott inszurgensek zöme a további harcokban már Rákóczi zászlaja alatt küzdött. A harcértékét tekintve erősen heterogén kuruc hadseregben is kitűntek a nemesi felkelés fogyatékosságai; a gyakorta fejszével, villával „felszerelt" inszurgens gyalogosok - a korabeli értékelés szerint is - vajmi keveset értek.

9 A török.kiűzése és a magyar rendi-nemzeti függetlenségi kísérletek után a győztes Habsburgok megkezdték Magyarország saját igényeiknek megfelelő újjászervezését. Hosszas tárgyalások után az 1715. évi országgyűlésen a nemesség előjogainak, mindenekelőtt adómentességének fenntartása és a sorkatonai szolgálat alóli mentessége fejében formálisan is elismerte a közös (állandó) hadsereget, melynek különböző formációi már közel kétszáz éve harcoltak Magyarországon. Az 1715: 8. tc. korszakhatárt jelent a magyar hadtörténetben. Az állandó, „idegen hadsereg" elismerésével a nemesség lemondott az állami önállóság egyik leglényegesebb komponenséről, a nemzeti hadseregről és csupán az e szerepben tetszelgő nemesi felkelést tartotta fönn.

10 A nemesség azzal, hogy a legkényelmesebb és legkisebb terhelést szem előtt tartva, országa és saját biztonságát az uralkodóra, illetve hadseregére bízta, végképp elszokott a fegyverforgatástól, s egyúttal nevezetes emléket állított saját szűkkeblűségének. 6 Szentirmai Imre: Magyar hadiszervezet a tizenötéves háború idején 1593-1608. Esztergom, 1908. 9., 16. és 42. Demkó Kálmán: Magyarország hadi ereje a XVI. században. HK, 1916. 1—7., N. Kiss István: Megjegyzések a végvári harcok ideológiájának kérdéséhez. TSzle, 6. 1963. 66. 7 Erdélyi: i. m. 194., Nagy László: „Kuruc életünket megállván csináljuk" (Társadalom és hadsereg a XVII. századi kuruc küzdelmekben). Bp. 1983. 43. 8 Erdélyi: i. m. 226. 9 Takács János: II. Rákóczi Ferenc hadszervezete. Sárospatak, 1930. 59., Marko Árpád: II. Rákóczi Ferenc, a hadvezér. Bp. 1934. 120-123. 10 Szabó Dezső: Az állandó hadsereg beczikkelyezésének története III. Károly korában. HK. 1910. 549-557., Újhelyi Péter: Az állandó hadsereg története I. Lipót korától Mária Terézia haláláig (1657-1780). Bp. 1914. 233-242., Hóman Bálint-Szekfü Gyula: Magyar történet. IV. Bp. 1935. 340.