Baranyai helytörténetírás. A Baranya Megyei Levéltár évkönyve, 1987/1988. (Pécs, 1988)

FORRÁSKOZLEMÉNYEK ÉS TANULMÁNYOK A NEMZETISÉGI KÉRDÉSRŐL A 19-20. SZÁZADBAN - Solymár Imre—Szőts Zoltán: Források a bukovinai székelyek történetének tanulmányozásához (II. rész)

A szucsávai útból balra térve egy nyíresen túl, azonnal feltűnik Józseffalva, egy alig emelkedett dombozat ormán, másfél rendes utczát képez és mintegy harmada oláhság. Későbbi telepítvény, 6-7 mérföldnyi távolságban elszigetelve a más magyar falvaktól. Tolovának és Guvyasan Tolvajfalvának is nevezik, de most mindenki az egyet mondja róla, hogy ha régebb(en), mint a vidék ostora, nevét ki is érdemelte: mintegy 15 évtől, mióta t. i. a mostani lelkész vezérli, egészen megváltozott, és aligha jelenleg Bukovinának nem a legvallásosabb, legbecsületesebb népe. Templomát és pap-lakát a többi közházak közül ugyan nehéz kiismerni, mert nincs mód, úgy mondják az atyafiak, hanem lesz, és már ki is van csipkézve a hely, ahol lesz. Az iskolát, mely a kántorház egyik részéből áll, iparkodtam legelőbb is megpillantani, igaz, hogy itt a kántor és tanító nagy bámészkodására osztovátát szövőszéket — találtam, és tanítványok helyett egy sereg tyúkot; de a kantomé asszony gáncsoló férje előtt adázódik (I), hogy éppen most tevé be, minek szőrit a más szobába, úgyis rekrátio van, holnap ismét kiveszi, s ha nem is, biz ott jól elférnek a diákok. Annál nagyobb volt meglepetésem, midőn vecsernye után a lelkész úrral kimenve a rendkívül szegényes, de tiszta imaházból: az egész ifjúságot két sorba összeállva találtam, a kis gyerekektől a házasulhatókig. Lelkikinccsel kezükben, és azután rám bízatott, hogy amily renddel tetszik, olvastassam. Én meg is próbálgattam őket, pár óra alatt egytől egyig, és mondhatom, hogy mind a lehető legfolyékonyabban olvastak, aztán énekeltek, melyre következett a képek, és a szegényebbek közt egy kevés pénz kiosztása. Ezen próba — mint biztosan tudom -, minden vasár- és ünnepnap így szokott megtartatni, és előhaladásuk egy nagy ösztöne az, hogy kivált a serdülő legények és lányok igen irulnak-pirulnak, ha nem tudnak, míg a jelesekre az egész família büszke. Itt az oláhok is egyaránt tudnak magyarul, sőt több magyar falvak körül levő oláh falvak is tisztán beszélik e nyelvet, és együtt békében, egyetértésben élnek, összekomásodnak, egyháznapokon búcsúvendégeskednek, csak házasságba nem elegyednek. Kérdeztem egyet: veszekednek-e néha? Mi sohasem, s ha igen, a magyar nem fél - volt feleietje. Zsidó korcsmárosuk épp akkoriban szökött meg, nem lévén Geschöft-je." Forrás: Bálinth Gyula, 1858., 61. szám, 3. p. 23. Az istensegítsi lakodalmi tánc leírása, 1858. „Istensegítsen . . . éppen lakodalomra érkeztem. Egy csinos barna lány a már ismertetett öltözékben, sarkig nyúló ócska lombos páztával (!) fején, és egy ifjú özvegy ember teljesleg a székely czeremoniák szerint házasultak össze. Eskü után a templom előtt tánczkört formáltak, és két magyar hegedűs oly szunnyadó lassút húzott, hogy csak alig mozogtak, de majd megperdültek, mint a keringő vihar, hogy azt gondoltam, lefutnak a pulyákhoz; végre a néphymnus mellett lakomára vonultak." Forrás: Bálinth Gyula, 1858., 61. szám, 3. p. 24. Az istensegítsiek falugyűlésében a szegények tiltakoznak a községi legelő számukra hátrányos kiszakítása miatt, 1858.