Baranyai helytörténetírás. A Baranya Megyei Levéltár évkönyve, 1987/1988. (Pécs, 1988)

FORRÁSKOZLEMÉNYEK ÉS TANULMÁNYOK A NEMZETISÉGI KÉRDÉSRŐL A 19-20. SZÁZADBAN - Timár György: A Duna-Drávaszög népesedéstörténete

metélten szerepel, ezért nem tűnik valószínűnek az időközbeni faluvándorlás lehetősége. Inkább feltételezhető készítőinek vagy másolóinak tévedése. A 17. századvégi Baranya nagyszerű kutatója, Taba István is hasonlóképpen 24 falut mutat ki a Duna—Dráva szögén, számos összeírás összehasonlítása eredményeként. Egybevetve az 1687. évi és az 1695/1696. évi összeírásokat azt találjuk, hogy az eltelt 7-8 év alatt lényegesen nagyobb volt a falupusztulás aránya, mint az 1591 és 1687 között eltelt 96 év alatt. A hódoltság majd egy évszázada alatt a DunaDráva-szögben 47 falu területén a falvak száma 11-gyei fogyott meg (23,2%); míg a felszabadító háborúk után nem kellett egy évtized ahhoz, hogy ugyanitt 41 faluból 17 elpusztuljon (41,4%). Ez a faluelnéptelenedési arány kimutatható az egész akkori Baranyára. Baranya falvainak hallatlan arányú elnéptelenedése egybe esik császáriak és Csernovics Arzén pátriárka szerb népe között létrejött egyezmény nyomán meginduló magyarországi szerb betelepedéssel. A többi délszláv népekkel együtt a török időkben is érkeztek szerbek (a forrásaink következetesen rasciani-nak, rácoknak nevezik őket), mégis az 1690 tájban meginduló betelepülés nagyban különbözött a korábbiaktól. Az 1690 előtt szórványban betelepülő szerbség végül is a többi délszláv csoporttól nem elkülönülten, hanem velük egységesen alkottak Baranyában etnikai színfoltot. Erre mutat az a tény, hogy a korai benépesítésű délszláv falvakban együtt találjuk a katolikus délszlávságra jellemző keresztnevűeket a jellegzetesen ortodox eredetű keresztnevűekkel. A vezetéknév használatának általánossá válása után ugyanitt a népnévi eredetű vezetéknevek, mint például a Horváth = Horvathica, Bosnyák, Sokacz, Bunyevacz egyazon faluban való feltűnése jelzi e településekben a különböző délszláv csoportok egybeolvadását. Csernovics szerb népének idetelepülése azonban a többi délszlávságtól elkülönült csoportot hozott létre. Az elkülönülést csak erősítette a császári diplomával szentesített kiváltságok sora. Ezek mind vallási, mind polgári vonalon teljes önállóságot és védettséget biztosítottak a betelepülőknek. Ugyanakkor az e kiváltságokkal érkező szerbség Lipót császárnak azzal a kifejezett ígéretével kelt útnak, hogy a korábban bírt földjeikre a török kiűzése után visszatérhetnek. Ez a terv azonban még 1691-ben kútba esett Belgrád föladásával. Csernovics Dunaszekcsőn telepedett le, és innen intézte és védelmezte szerb népe ügyét. A Magyarországra települő szerbek zöme földműves volt, és nehezen illeszkedtek bele a Baranyában is kiépülő feudális gazdasági rendbe. Az ellentétek elsősorban abból adótak, hogy sem a vármegye, sem az új földesurak nem akarták tudomásul venni a szerbeknek a császár által biztosított kiváltságait. A római katolikus egyház sem vette figyelembe vallásszabadságukat. A végsőkig feszülő ellentétek 1704-ben robbantak ki, a kurucok első dunántúli hadjárata idején. Az 1704. évi eseményeknek már meglehetős irodalma van. A rác és kuruc csapatok dúlásairól Baranya 1712. évi Conscriptio Domestica-jában faluról falura feljegyzés készült. A Duna—Dráva szöge valamennyi falujánál olvashatunk bejegyzéseket az állatállomány elhajtásáról, a falu felégetéséről, kegyetlenkedésekről, sőt a férfilakosság megtizedeléséről, vagy akár nők és gyermekek legyilkolósáról. A kuruc nem kímélte a magyart csakúgy, mint a rác nem kímélte a katolikus délszlávot. A magyar lakosságú Bellyén, Csúzán, Hercegszőlősön, Karancson a rácok dúlásáról számoltak be, ugyanakkor Várdaróc és Laskó magyar lakói között a kurucok kegyetlenkedtek. Sepse magyarjait pedig mind a rácok, mind a kurucok pusztították. Petárda és Nagybodolya katolikus délszláv lakóin a rácok töltötték ki bosszújukat. Legtöbbet Darázs katolikus délszláv népessége szenve-