Baranyai helytörténetírás. A Baranya Megyei Levéltár évkönyve, 1987/1988. (Pécs, 1988)

TANULMÁNYOK BARANYA TÁRSADALMI ÉS POLITIKAI TÖRTÉNETÉRŐL A 16-20. SZÁZADBAN - Vargha Dezső: A pécsi munkaerőhelyzet és a városi ínségmunkarendszer (1929-1940)

tatását javasolta, és az így felszabaduló összegek beállítását az ínségmunka-programok fedezésére. A nagyobb ipari központokban célszerűnek látta munkáslakások építését, és a nagyszámú napszámos foglalkoztatására útépítési munkálatok beindítását. Ahol egyik lehetőséget sem látják a hatóságok biztosítottnak, ott a háziipari műhelyek felállítását szorgalmazta. Az ilyen rendszer hátrányát abban látta, hogy megfelelő szervezettség híján megvalósításuk drágább, mintha ugyanezen munkákat vállalkozó végezné el, viszont ezzel szemben két előnyét állította. Az egyiket az egyszerre foglalkoztatható nagy munkástömegben, a másikat pedig abban látta, hogy az így képződő vállalati hasznot fel tudják használni a munkások ellátására. A társadalom igénybe vételét elsősorban a bankok „mozgósításában" látta. A tőlük megszerzett kölcsönök „forgathatóságának" biztosítására állami támogatást is igényelt. A munkások foglalkoztatásánál a szakmák szerinti csoportosítást kívánta, valamint a segédmunkások külön foglalkoztatását. Az egy csoportban történő munkába állítás ugyanis a gyakorlatban elégedetlenséget szült a szakmunkások körében, és lejáratta az ínségmunkák rendszerét és hatékonyságát. Az akkori rendszert pedig azért tartotta megfelelőnek, mert így csak a munka mennyisége volt megszabva, a rá szánt idő nem, és a munkás érdekelt volt a pontos elvégzésben. A háziipari foglalkoztatókat azért tartotta célravezetőnek, mert itt a szakmunkások átképzését is meg lehetett oldani. A nagyszámú rászoruló megfelelő ellátása érdekében egy-egy munkára jelentkező részére csak annyi ideig tartotta célszerűnek a foglalkoztatást havonta, amennyi idő alatt maga és családja részére a legszükségesebb élelmiszermennyiséget, a minimális lakbért, a szükséges tüzelőt, valamint a kisebb házi szükségleteinek kielégítéséhez szükséges készpénzt megszerzi. Ennek pontos nyilvántartását a munka biztosítását végző hatóságnak kötelezővé tette. A nagycsaládosok gyermekei irészére az óvodákban és az iskolákban étkeztetési akciók indítását szorgalmazta. Meghatározta a munkások részére biztosítandó minimális szükségletek mértékét. Egy-két személyre 1/4 kg cukor, 1/4 kg zsír, 2 kg főző- és 2 kg kenyérliszt, 1 kg hagyma, 5 kg burgonya, 2 q szén, 1 q fa kiadását javasolta. A lakbérsegélyért annyi nap ledolgoztatását javasolta, amennyi alatt biztosítható volt ezen összeg megkeresése. A kisebb házi kiadásokra szükséges összeget 2,5 pengőben állapította meg. Több személy esetén úgy határozta meg az adandó mennyiséget, hogy a készletek 3—4 főig megkétszereződtek, 5—6 főig megháromszorozódtak, 7—8 főig megnégyszereződtek . . ., tehát a hatóságnak ilyen keretekkel kell számolnia. A ruha- és cipőszükséglet kielégítését hasonló módon tervezte, mint a lakbérsegély megszerzését. A munka és az ezért juttatott készletek mennyiségét pontosan fel kell jegyeznie a munkaalkalmat biztosító szervnek, és ha egy munkás ezt az összeget, illetve készletet megkapta, akkor egy hónapig újabb munkára és az ennek megfelelő díjazásra nem tarthatott igényt. Az ellenőrzést már csak azért is fontosnak tartotta, mert a nyilvántartások pontos vezetésénél a munkavállalók bizalommal lesznek a részükre munkát adó hatóság iránt. A munkaképtelenekről szintén említést tett. Az ő segélyezésüket csak úgy találta teljesíthetőnek, ha egészségi állapotukról igazolást hoznak. Minden törvényhatóságban az ínségenyhítési munkálatok végrehajtására a legtekintélyesebb személyiségek bevonásával egy bizottság létrehozását szorgalmazta, amelynek munkás tagjai is voltak. Elnökének minden esetben a közigazgatás vezetőjét ajánlotta, és a bizottság működésében a hatóságnak kívánta a döntő jogkört biztosítani. Természetesen a társadalmi erőknek is döntő fontosságot tulajdonított a bizottság működésében, mert így tartotta kivédhetőnek az esetleges rosszindulatú híresztelések elterjedését. Arról a személyről is rendelkezett, aki az ínségmunkák beosztásánál háromszor visszautasította a felkínáit munkalehetőséget, vagy elfogadható ok nélkül nem végezte el a rábízottakat. Ilyenkor munkakerülőnek minősítette, és minden további segélyezésből kizárta, sőt ellene büntetőeljárás kezdeményezését ajánlotta. A megfelelő ellenőrzés a nyilvántartásnál, valamint a háziipari foglalkoztató felállítása — ezzel vélte kivédhetőnek azt a gyakorlatot, amikor egy-egy ínségmunkában részesülő ilyen, vagy olyan indokkal kivonni kívánta magát a reá bízott munka elvégzése alól. A segély folyósításánál inkább a természetbenit részesítette előnyben, mert ezzel szerinte meg lehetett akadályozni a visszaélést. A lakbérsegélyt a munkavállaló házigazdájának tervezett kifizetni, mert így az esetleges kilakoltatást vélte megelőzhetőnek. A betegségben szenvedő, ínségmunkára kötelezett egyén helyett munkaképes hozzátartozóinak hasonló kötelezettségét hangsúlyozta. Szorgalmazta, hogy a hatóságok által nyújtott segélyekre mondják ki a végrehajtás lehetőségét. A gyakorlatban azt tapasztalta, hogy sok munkás munkabérének nagy százalékát elissza, ezért tervezte a segély természetben történő kiadását. Szigorúan előírta, hogy egy-egy személy előírt munkamennyiségén túl ne teljesítsen többet addig, amíg minden más igényt