Baranyai helytörténetírás. A Baranya Megyei Levéltár évkönyve, 1987/1988. (Pécs, 1988)

TANULMÁNYOK BARANYA TÁRSADALMI ÉS POLITIKAI TÖRTÉNETÉRŐL A 16-20. SZÁZADBAN - Vargha Dezső: A pécsi munkaerőhelyzet és a városi ínségmunkarendszer (1929-1940)

pókban, amikor mind maguk, mind családjuk megélhetési lehetőségei szűkösek lesznek, és betegségük miatt még külön támogatást, ellátást is követelnek. A munkások tömegeinek legnagyobb részét az első kettő csoportba sorolta, különösen az első, valamint a második csoport második felének nagyságát emelte ki. A munkaalkalmak hiányában várható a nyugtalanság éledése — szögezte le. A munkástömegek életszínvonalát általában igen alacsonynak ítélte, megemlítette azt a tényt is, hogy a nyári időszakban más, alkalmi — sokszor mezőgazdasági — munkát is elvállalnak, hogy a téli hónapokra tartalékolhassanak készleteket. A kiegészítő munkák elmúltával, a téli időszak beköszöntével válik nehézzé a helyzetük, különösen akkor, ha a hatóságok idejében nem teszik közzé ínségmunka-programjaikat. A munkakerülők és a „szélső baloldali izgatók" is ekkor tudják őket a legjobban mozgósítani. Ha viszont a létminimumot biztosítani tudják nekik, akkor ezek az „izgatások" hatástalanok lesznek, „illetőleg sokkal kisebb mértékűek, tehát a társadalmi rend felborítására nem vezetnek..." Munkaképes személyeket csak ellenszolgáltatásért lehet támogatni, mert egyrészt ezt indokolja az ínségenyhítés szűk kerete, másrészt pedig ezekre a munkákra csak olyankor jelentkeznek, amikor égetően szükség van családjuk eltartásánál az ínségmunkákon keresett összegre. A munkakerülők fékentartására is ezt vélte a legalkalmasabbnak, mert ellátást csak munka fejében kaphatnak, másrészt pedig azt a tényt, hogy segélyt orvosi igazolás fejében adnak a hatóságok. Az ínségmunkánál az alsó korhatárt 16 évben vélte megállapítani, és üdvösnek tartotta, ha egy családon belül minden munkaképes egyén munkára jelentkezik, ebben az esetben azonban megfelelő mértékű összeget le kell vonni a családfő béréből. Leszögezte azt is, hogy az olyan munkanélküliek munkával való ellátása, akik boldogulásukról egyéb úton gondoskodni tudnak, vagy van megfelelő vagyonuk, nem indokolt, mert elveszik a vagyontalanoktól a lehetőséget. Csak akkor kell adni nekik munkát, ha ezt a keretek egyébként megengedik. Az ínségenyhítés gyakorlati végrehajtását csak akkor tartotta keresztülvihetőnek, ha megfelelő és egységes kataszter áll a rendelkezésre, és ezt országos érdeknek minősítette. Az összeírást vagy a munkaközvetítő hivatalos, vagy az ínségenyhítést véqző hivatalos szerven keresztül kell elvégezni a városokban, a községekben pedig az elöljáróságok feladata. A szoros ABC-rendben elhelyezett, a neveket és a személyi adatokat feltüntető kartonokat dolgozókra és munkanélküliekre kell osztani. A munkaadókat kötelezni kell arra, hogy alkalmaztatásukat vagy elbocsátásukat 24 órán belül jelezzék, el kell érni, hogy a munkaközvetítő hivatalok megfelelő időközönként jelenteni tudják az országos központnak a foglalkoztatási adatokat. Az összeírás végzésére a legalkalmasabbaknak a szellemi szükségmunkásokat ítélte, akik az egyébként is alkalmaztatásukra kijelölt téli hónapok idején elvégezhetik ezt a munkát. Az alkalmaztatásnál a régebben munka nélkül lévőket előnyben kívánta részesíteni a később munka nélkül maradókkal szemben. Mind a társadalombiztosítással rendelkezők, mind az azzal nem bírók részére külön nyomtatvány elkészítését tartotta célravezetőnek., amelyet nyilvántartás számára el lehetne tenni szükség esetén. A pontos nyilvántartást elengedhetetlennek tartotta, mert az adminisztrációs rendszere csak így volt működőképes, másrészről pedig a változások esetén az illető okmányainak áttevését kérte az egyik nyilvántartási csoportból a másikba, A megfelelő rendelkezések szellemében csak azokat kívánta az illető településen megfelelő munkaalkalomhoz segíteni, akik helyi illetőségűek voltak, illetőleg négy évi helyben lakást tudtak igazolni. Az illetéktelenül felduzzadt munkáslétszám ugyanis a helybeli rászorulóktól veszi el a kenyeret - állapította meg. A következőkben az ínségmunkák fedezetének előteremtési módjairól emlékezett meg. Három lehetőséget látott: első helyen említette a városi ínségmunka-programok költségvetési fedezetbe való illesztését, másodikként a helyi polgári erők által kölcsönzött összeget nevezte meg, harmadikként pedig — megfelelő más forrás hiányában — az e célra kivetett adót tartotta célszerűnek. Az első lehetőség esetén olyan munkákat ajánlott felvenni a munkaprogramba, amelyeket nagyobb tömegek felváltva végezhetnek. A második lehetőségnél a jövedelmezőséget nevezte meg, itt a munkáslakásépítést és a háziipari telepek létesítését gondolta. A harmadik esetben — amelyet a lakosság hanyatló anyagi lehetőségei miatt csak végszükségben javasolt bevezetni - akkor kerülne sor, ha más forrásból nem lehet biztosítani a megfelelő összeget. Mivel az akkori idők gazdasági helyzetét ő is nagyon súlyosnak ítélte, más lehetőséget nem látott az ínségenyhítéshez szükséges összeg előteremtésére, mint azt, amely fölött a város a saját költségvetésében maga rendelkezhetett. A beruházási programok megváltoz-