Baranyai helytörténetírás. A Baranya Megyei Levéltár évkönyve, 1987/1988. (Pécs, 1988)
TANULMÁNYOK BARANYA TÁRSADALMI ÉS POLITIKAI TÖRTÉNETÉRŐL A 16-20. SZÁZADBAN - Kiss Z. Géza: Az ormánsági települések változásai a 18—19. században
A talpas korszak sövénykerítése karókból, vesszőkből állt. A vertfalú korszak házait vagy ,,sarampó", vagy „cölömpkerítés" oltalmazta. Alkalmazták ugyan útelzárásra az egy vagy két rekesztőrudas, hagyományos alakú sorompót is, de a „sarampókerítés" úgy készült, hogy egymás mellé földbe ásott tölgypadlók felső végét keskenyebbre, vagy hegyesebbre faragták, majd a kerítés hosszában befonták vesszővel, s ez a fonás tartotta egybe a kerítést. A ,,cölömpkerítés" úgy készült, hogy 2-3 méternyire cölöpöket ástak a földbe és alul-felül faragott rudakkal - lógófákkal — kötötték össze, majd bedeszkázták. Deszkából készült ebben az esetben a kiskapu és a kétszárnyú nagykapu is. A vályog- és téglaépítkezés megszokott kerítésformája a ,,bástya", vályogból vagy téglából készített mintegy 2 méteres tömör fal. Ha vályogból készül, akkor mindig vakolják és meszelik, ha téglából, akkor gyakran vakolatlan hagyják, kisés nagykapuja erős deszkából készül. A telkeket a szomszédoktól is kerítés választotta el. Erre a célra rendszerint élősövény-, bot- vagy karókerítést alkalmaztak és a kerítésen át sok helyen hágcsó vezetett a szomszédba. ( >Ahogy vége lett az ormánsági falvakban a talpasházak kizárólagos uralmának, a falvak képe nem volt többé soha egységes. A házakat a késő maradékra is gondolva, mindig hosszú évtizedekre építették és természetes, hogy álltak még a régi házak, amikor rendre feltűntek az új épületek. A legegységesebbek talán még azok a faluképek, ahol a múlt század második felének gazdasági fellendülése idején nagyobb tömegben épültek új házak. Településeink külső képéhez természetesen hozzátartoztak a világi és egyházi középületek is. A feudális korban a földesúr még a szó teljes értelmében ,,ura" jobbágyainak, bíráskodik felettük, irányítja és szervezi sokféle tevékenységüket. A jobbágyokkal közvetlenül érintkező ispánok, hajdúk, erdészek lakásaival mindenfelé találkozunk a falvakban, de komolyabb épületek csak Vajszlón és Sellyén, a két mezővárosban vannak. Vajszló a középkortól fogva az uradalom központja. Korán találkozhatunk itt a tiszttartó házával, a kocsmával és a bolttal, amelyeket az építés minősége mindenkor kiemelt a parasztházak közül. 1812-ben azonban a községnek az uradalom mezővárosi jogot szerzett és 1814-től a mezőváros vezetői már az Ormánság központjának tartják településüket és nem kis gőggel írják: „Helyben vagyon az Uradalmi Tisztségnek, úgy Szolga Bíró Uraknak lakása, s egyszersmind városunk körül levő 18 apróbb Helységeknek közép pontja, mellyekre nézve gyakrabban vagyon itt Nemes Vármegye Tisztviselő Urainak fordulása." Ez persze nem jelenti azt, hogy a megyei épületeken ne munkálna az idő. 1839-ben például arról szól egy jelentés, hogy ,,. . . a' Szolgabíró háza teljesen lakhatatlan, szabadon jár benne a szél, istállója összeomlott. Újjáépíteni csak ,,ex fundamento" lehet. ,i:} A mezővárosi jog megszerzése után vált szükségessé Vajszlón, hogy a kisméretű, szalmás tetejű helységháza helyett modern városháza épüljön. Már 1814-ben kérik 62 Építkezés Kelet-Baranyában 29—30. és Zentai Tünde én. 31. 6:! Bm. L. Pécsváradi alapítványi uradalom, vajszlói provizoratus (PAU VP.) 1813—1814. 12. doboz. A vajszlói tanács a település központi helyzetéről, és Bm. L. Közgy. ir. 1839. F. 24. 2326. sz. a szolgabírói lakásról. c) A középü/efelc változásai
