Baranyai helytörténetírás. A Baranya Megyei Levéltár évkönyve, 1985-1986. (Pécs, 1986)

TANULMÁNYOK BARANYA MEGYE 18-20. SZÁZADI TÖRTÉNETÉRŐL - Koroknai Ákos: A dualizmus kori parlamenti választások a Délkelet-Dunántúlon (II. rész)

jellemző, hogy azokban a választókerületekben, ahol a Szabadelvű Párt győzött, a választójogosultaknak 36,5%-a, azaz több mint egyharmada az ellenjelöltre szavazott. Hogy az ellenzék mégis képtelen volt a győzelmet megszerezni, azzal magyarázható, hogy a választójogosultaknak kb. egyötöde tartózkodott a szavazástól. A politikai közöny azonban azokat a választókerületeket is jellemezte, amelyekben az ellenzéki jelöltek győztek. A Függetlenségi és 48-as Párt mindkét frakciója szintén nélkülözni kényszerült a választók közel egyötödét ott, ahol a képviselőséget elnyerték (ez megfelelt a tartózkodók országos átlagának), de ezen túlmenően az is rögzíthető, hogy a ténylegesen szavazók 3ő-44%-a nem a mandátumokat megszerzett függetlenségi képviselőre, hanem annak ellenjelöltjére voksolt. Sőt a szavazóknak 27-36%-a éles harcot vívott a függetlenségi jelölt képviselősége elnyerése érdekében. A Kossuth-frakcióra leadott szavazatoknak csak egyötöde számítható az egyhangú, ellenjelölt nélküli választásokra. E tekintetben az Ugronfrakció kedvezőbb eredményt könyvelhetett el, mert a frakciónak az ellenjelölt nélküli választásokon mandátumot szerzett képviselőire leadott szavazatok aránya 37%-ot tett ki az ezekben a kerületekben leadott összes szavazathoz képest, azaz az Ugron-frakció egyes kerületeket biztosabban tartott kezében, mint a függetlenségiek Kossuth-frakciója. Ugyanez állapítható meg a Nemzeti Párt és a pártonkívüliek esetében is, amelyeknél ez az arány 33, illetve 40%-ot ért el. Ennek ellenére mindkét pártnak a választási küzdelmekből bőven kijutott, hiszen az ellenük állított képviselőjelöltek a szavazatok 34, illetve 28%-át szerezték meg. A kormány, illetve a miniszterelnök által vezetett Néppárt-ellenes kampány sikerét mutatja, hogy a Néppárt egyetlen választói kerületben sem győzhetett egyhangú választással. Sőt ott, ahol jelölteket állított, a szavazatok 68%-át az ellenjelöltre adták le, amiben a kormánypárti választási ellenpropagandának nem csekély szerep jutott. De ezen kívül nyilvánvaló az is, hogy a súlyos néppárti vereségbe belejátszott a szavazók közömbössége a párt politikájával szemben. Azokban a kerületekben ugyanis, ahol a Néppárt szerezte meg a képviselőséget, a választóknak több mint egyharmada tartózkodott a szavazástól. S ez azért sokatmondó, mert ez a kifejezetten néppárti és nem más politikai beállítottságú kerületekben mutatkozott meg. Ebben a megközelítésben a legnagyobb sikereket a pártonkívüliek aratták, mert mandátumaikat úgy szerezték meg, hogy a választóknak csak kb. 10%-a tartózkodott a szavazástól ott, ahol a pártonkívüliek győztek, azaz a választók rokonszenveztek az ,,el nem kötelezett" politikával, illetve így fejezték ki ellenszenvüket a pártpolitikai taktikázásból elérhető eredmények iránt. Végeredményben így a szavazók közel egyharmada egyhangú választáson vett részt, míg túlnyomó részük (71%-uk) egy vagy több ellenjelölt közül választott. Az összes leadott szavazatokhoz képest a szavazók 38%-a voksolt a kerületekben a mandátumokat elnyert képviselő ellen, míg az összes választójogosultaknak egyötöde nem élt szavazati jogával, azaz tartózkodott mindenféle politikai véleménynyilvánítástól. Ennek az egyötödrésznek a politikai passzivitása eredményezte, hogy Bánffy jelentős győzelmet arathatott az ellenzék felett. Csak a tartózkodók aktivizálódása csökkenthétté volna a kormánypárti jelöltek várható, majd tényleg be is következett győzelmét. Az ellenzék azonban nem tudott átfogó társadalmi-politikai programot adni, s ez visszaütött, mert a lehetséges szavazóknak jelentős részét elveszítette. Az időről időre megjelenő pártprogramok kevés újdonsággal szolgáltak. A pártprogramok politikai célkitűzései nem verhettek mélyen gyökeret a hazai társadalomban, mert a népképviseleti parlament társadalmi bázisa szűk körű, a pártok tagságának összetétele heterogén volt.