Baranyai helytörténetírás. A Baranya Megyei Levéltár évkönyve, 1985-1986. (Pécs, 1986)

TANULMÁNYOK BARANYA MEGYE 18-20. SZÁZADI TÖRTÉNETÉRŐL - Koroknai Ákos: A dualizmus kori parlamenti választások a Délkelet-Dunántúlon (II. rész)

legtalálóbban, aki a miniszterelnököt tipikus erdélyi politikusnak nevezte, de nem a Martinuzzi-, hanem a Teleki M/há/y-féle iskolából, aki szívósan küzdött, és eszközeiben nem válogatott. „Inkarnátus liberális volt, ami azért könnyítette meg a dolgát, mert a magyar zsidóság és kapitalista körök első szavára milliókat hánytak össze választási célokra . . . Ha valamely politikai célra pénzt kértek tőle, szó nélkül fizetett, de mindig hozzátette: a Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen". Falk Miksa szerint Bánffy „szabad úszó" volt, akit inkább érzelmei irányítottak, semmint a politikai tudományokban való jártassága.

210 Rákosi Jenő emlékezete szerint ez a jellemzés magától a miniszterelnöktől származott, aki „nem csinált szép és szabályos tempókat, de úszott. Ravasz, találékony, gyorskezű, tettrekész ember volt".

211 Az értékelésekből kitűnik, hogy Bánffyban az ellenzék emberére talált csakúgy, mint a szavukat 1892-től egyre többet hallató nemzetiségi pártok vezetői. A miniszterelnök- és kormánypárt-ellenes hangulat gyökerei nem utolsósorban itt ragadhatok meg, abban, hogy az ellenzék nem várt ellenállásba ütközött, s hogy a kormánypárt megosztására irányuló törekvése hajótörést szenvedett, legalábbis egyelőre, miközben a kormánybuktatás módszerei sem kristályosodtak ki. Bánffy később politikai pályafutása alatt sem szépítgette uralmi módszereit, de azt visszautasította, hogy mindezért személy szerint csak őt tegyék felelőssé. Az agrárius Bernáth István úgy értékelte Bánffyt, hogy az értelmiség többsége támogatta, és ellenfelei is inkább azért támadták, mert miniszterelnökként nem rendelkezett azokkal a „szellemi eszközökkel", amelyekkel a „nemzet politikailag számbavehető részét" megnyerhette volna, (gy — sajátos módon — kormánypolitikájában arra a rétegre támaszkodott, mely a „politikai magyar nemzet többsége" és a miniszterelnök személye között állt. Ez nem volt más, mint az örökölt állami bürokrácia s a vele szövetségben álló nagytőke. Az ellenzék 1896-ra lépéshátrányba került, sőt Bánffynak még ahhoz is volt érzéke, hogy Bécs támogatását megszerezve - katonai téren — bizonyos reformokkal lépjen a parlament elé, ami időlegesen az ellenzék leszerelésével járt. Törvényt alkotott a katonai oktatásról, bár Bécsben emiatt „Honvedisierung"-ról beszéltek. Az ellenzéket megnyerő katonapolitikának árnyoldalára azonban kevéssé derült fény, ti. hogy a magyar tiszteknek közös hadseregbeli alkalmazása továbbra is számos problémát jelent. Ez volt a helyzet Bánffy nemzetiségi politikájában is.

212 Ha a miniszterelnök túl erőszakosan nyúlt bele a nemzetiségek iskolapolitikájába, gazdasági életébe, Bécs, illetve az uralkodó mérsékletre intette, figyelmeztetve arra a kötelezettségére, amelyet kinevezésekor vállalt, hogy ti. a nemzetiségekkel szemben méltányos politikát folytat. A kortárs-kritika előtt a századfordulóra nyilvánvaló lett a kibontakozó társadalmi válság, az ország közvéleményének nyílt becsapása, ami nagyfokú politikai közömbösségre vezetett. Azok a politikusok, akik Bánffy alatt süllyesztőbe kerültek, Széli Kálmán idején reaktivizálódtak. Mikszáth Kálmán a jelenséget igen találóan magyarázta: „Lehet ennek az oka az is, hogy a kerületek csak abból a portékából választhatnak, ami a piacon van; vagy hogy olyanok a kerületek, mint a macskák, akik nem tudnak különbséget tenni cwz iskolázott éneklő madár és a közönséges veréb között, ... de úgy is magyarázhatni a jelenséget, hogy Magyarországon nincs két vagy több parlamentre való személyzet. S azok, akik a szerepüket már lejátszották, mint szegényes színpadokon szokás, visszatérnek a kulisszák mögül új ruhákban".

213 Mikszáth Kálmán tisztán látta, hogy a Bánffy-, 'lletve a Széli Ká/mán-féle választások között lényegi különbség nincs, hogy a pártarányok változatlanok, legfeljebb a Nemzeti Párt fúziója a Szabadelvű Párttal hozott valamelyest új színt. A meglévő politikai struktúra már nem volt képes a