Baranyai helytörténetírás. A Baranya Megyei Levéltár évkönyve, 1985-1986. (Pécs, 1986)

TANULMÁNYOK BARANYA MEGYE 18-20. SZÁZADI TÖRTÉNETÉRŐL - Koroknai Ákos: A dualizmus kori parlamenti választások a Délkelet-Dunántúlon (II. rész)

megújhodásra. Az új emberek új alakulásokat kerestek, amint azt a Néppárt példája is mutatta. Hasonlóképpen vélekedett a kérdésről az ellenzéki Szivák Imre, aki bár bírálta az egypárturalmi rendszer túlzásait, mégis beismerte: az ellenzéki pártok egyenként alkalmatlanok a partok kormányzati váltógazdaságára, mert tőlük alapvető elvi és rendszerváltozások nem várhatók, csupán a politikai személyiségek megbuktatását kívánják fúzióval, koalícióval stb. Úgy vélte ezért, hogy a magyar pártpolitika nem is nélkülözheti a kompromisszumokat ,,sőt az az időnkénti szerény mérvű elvi megújhodás, ami nálunk egyáltalán lehetséges, csakis pactumok útján vihető keresztül. Aki ennek a tételnek az igazságát el nem ismeri, azt az obstructió és az ellenzéki coalitio és a pártbeli kiválás depossideálja". S Bánffy esetében valójában nem is történt más. A kormánypárt negyedszázad óta azért győzhetett a választásokon, mert élt a politikai reverzálisok lehetőségével. Ezeket a közvélemény mélységesen elítélte, de mert törvénybe nem ütköztek, szemet hunytak felettük, annál is inkább, mert számtalan esetben az ellenzéki pártok is ilyen reverzálisoknak köszönhették mandátumaik egy részét. A politikai reverzálisokat titokban, a választóknak egy töredéke kötötte a képviselőjelölttel, hogy az pl. az egyházpolitikában — a hivatalos pártpolitikától eltérő álláspontot foglalhasson el. A politikai reverzálisok eltiltása a dualizmus idején ugyan felvetődött, de törvényes szabályozására soha nem került sor.

214 A politikai reverzálisok adás-vevésén kívül - részben azzal összefüggésben - a kormánypárt helyzetét szilárdították a „megtért bárányok", akik vissza-visszatértek a nyájba, mihelyst a „lenni vagy nem lenni" kérdése — amint erre Mikszáth Kálmán is célzott „A körtvélyesi csíny" c. írásában — felmerült. Az ilyen pártonkívüliek megtérése egyértelműen a kormánypárt helyzetét erősítette, s Bánffy alatt nem egy ilyen eset fordult elő. A választójog és az államszerkezet összefüggése a közéleti demokrácia vonatkozásában meghatározó jellegű. A századfordulóra kialakult közhivatali bürokrácia a politikailag uralkodó osztály- és rétegérdekekkel állt kapcsolatban. Tagjai az általuk képviselt államrendnek, illetve az ebben az állami rendben megnyilvánult hatalmi kiváltságaiknak köszönhették hivatalaikat. A látszólag önkormányzati alapon működő vármegyékben pl. a főispán sosem lett közigazgatási hivatalnok, hanem a kormány bizalmi-politikai közege, aki hatalmi súlyából eredően a megyei közigazgatást bármikor kezébe keríthette. A gazdasági élet részben szintén a pártpolitika függvényévé vált. A politikai változások csak az igen vékony, legfelső igazgatási réteget érintették. „Az uralkodó párt hívei — mondja Apponyi emlékiratában — bőven részesültek jövedelmező szinekurákban bankoknál és egyéb vállalatoknál. A vidéki pénzintézetek, a kormánytól és a nagybankoktól való függésük folytán, az ezeknek tetsző politikai rendszert támogatták. Jaj volt annak a választónak, akinek valamely vidéki pénzintézetnél lebegő adóssága volt, ha a kormánypárti jelölt ellen mert szavazni . . . Végre már alig lehetett ebben az országban független embert találni: az egyik függött, mert szegény volt, állásra, támogatásra szorult; a másik mert gazdag volt és nagy érdekei forogtak kockán".

215 Ezzel a függőségi rendszerrel az anakronisztikus körülmények közepette választott polgári-liberális parlament sem sokat kezdhetett. És itt ismét Mikszáthot idézzük: „az egész választás az apparátustól függ: a főispánoktól, szolgabíróktól, jegyzőktől, falusi bíróktól; ha az apparátus jó - akkor olyan biztosan működik, mint az automata gépek. Ha az egyik nyíláson sok pénzt dobsz be, a másik nyíláson sok mameluk jön ki . . . Mondják, hogy a parlament rosszul fest és hogy tehetetlen a sok névtelen, ismeretlen gólyák