Baranyai helytörténetírás. A Baranya Megyei Levéltár évkönyve, 1983-1984. (Pécs, 1985)

TANULMÁNYOK BARANYA POLITIKAI TÖRTÉNETÉRŐL A 17-20. SZÁZADBAN - Koroknál Ákos: Az 189ó. évi választások Délkelet-Dunántúlon

bevonását a parlamentbe a kormányprogram is tartalmazta, de mert a Néppárt nyelvi téren engedményeket tett - és jogosan - a nemzetiségek javára, a kormányzat mégis a föderalizmus eszméjének felvetődésétől félt. A néppárti elvek közül a legelfogadhatatlanabb a kormányzó párt részére mégis az volt, hogy a Néppárt katolikus-felekezeti pártot akart, s ez a kormánypárti hegemóniát megingathatta, és ugyanakkor a parlamenti pártok hagyományos kereteinek összeomlásával is fenyegetett, ti. hogy nemzeti és felekezeti alapon szerveződő új pártok alakulhatnak ki. Bánffy a monarchia szempontjából szintén kedvezőtlennek ítélte meg a Néppárt megjelenését, mert megerősödése belpolitikai bizonytalanságot váltott ki, és együttműködése a nemzetiségekkel - mégha ennek a kormány túlzott jelentőséget is tulajdonított - az ausztriai belpolitikára is visszahathatott. Megerősíthette a keresztényszocializmus Lajthán-túii eredményeit, főként az ipari szektorban; átültethette az agrárszocializmust és éles antiszemitizmusával fokozhatta a társadalmi feszültségeket. A katolikus egyház szempontjából sem látszott egyértelműnek a Néppárt szerepe. A katolikus klérus eddigi udvar- és kormányhűsége és a Néppártnak az egyházpolitikai törvények revíziójára meghirdetett programja között ui. ellentmondás feszült. Az egyházpolitikai reformok még hosszú időre konzervatív egyházpolitikát biztosítottak a felekezeti harc mellőzésével, de a törvények végrehajtásának bojkottja illetve revíziójuknak meghirdetése magában rejtette az állam és egyház hagyományosain jó kapcsolatainak felborulását. A Néppárt felekezeti jellegének taglalásával így Beksics eljutott annak kimondásáig, hogy a Néppárt létezése a hazai politikai életben újabb — elsősorban protestáns — felekezeti pártok keletkezésére is indítékot nyújt, ami már közvetlenül érintette a katolikus egyház érdekeit, nem csupán az állomét. Innen pedig csak egy lépést jeleníthetett a szekularizációs igény felvetődése, ami nem állt az egyház érdekében. A Néppárt vallástalansággal vádolta a protestanizmus védőbástyájának kikiáltott kormányt, jóllehet annak konzervatív liberalizmusa nem veszélyeztette az egyházi iskolákban folyó nevelést, sőt az egyháznak oly nagy befolyást biztosított az oktatásban, amit másutt nem lehetett tapasztalni. A néppári túlzások azonban nem zárták ki annak lehetőségét, hogy - az adott pártpolitikai viszonyok miatt a kormány rákényszerül az oktatás államosítására, ami megint az egyházat sújtó intézkedés lett volna, s amivel a kormány nem is akart élni. Beksics végkövetkeztetése így abban foglalható össze, amit Bánffy is osztott, hogy a Néppárt maga ássa alá a katolikus egyház szerepét és jelentőségét az államban, megszüntetve az állam és egyház tradicionálisan egymást támogató politikai kapcsolatrendszerét. Az 1890-es évek első felére végbement mélyreható társadalmi változások, átrétegződések természetesen érintették a kormánypártot is. A dualizmust elfogadó és támogató kormánypárton belül kialakult konzervatív csoport bírálta Tisza Kálmán módszereit, és közeledett Apponyi pártjához. Ez a kis csoport szimpatizált az agrárius nézetekkel és a fúziót szorgalmazta. A konzervatív arisztokraták ifj. Andrássy Gyula körül csoportosultak, és ,,viharmadarakként" - főleg a belpolitikai válságok idején - jártak a párt klubjába. A kormánypárti konzervatívok körébe tartozott gr. Andrássy Sándor és Géza, gr. Batthyány Lajos, gr. Berchtold Artúr, Emmer Kornél, Fejérváry Károly, Fabinyi Teofil stb. Ezt a politikai csoportosulást támogatta DK-Dunántúlról Kammerer Ernő Is, a szakcsi kerület képviselője. A Szabadelvű Párt törzse Tisza István mögött sorakozott fel (Gajáry Ödön, Münmich Aurél, Daniel Gábor és a> bihariak), míg az ún. erdélyiek Apáthy István,