Baranyai helytörténetírás. A Baranya Megyei Levéltár évkönyve, 1983-1984. (Pécs, 1985)

TANULMÁNYOK BARANYA POLITIKAI TÖRTÉNETÉRŐL A 17-20. SZÁZADBAN - Koroknál Ákos: Az 189ó. évi választások Délkelet-Dunántúlon

újkonzervativizmusba, amely az ún. állagőrző liberalizmusban nyert kifejezést. A liberalizmus belső tartalma megváltozott. Az újkonzervativizmus a századvégen már elzárkózott a gazdasági liberalizmustól, a szabadversenytől, hogy biztosíthassa a nem, vagy csak részben polgárosult 48 előtti feudális-nemesi rétegek kivételezettségét, valamint a paraszti-kispolgári rétegek védelmét a tőkés piaci verseny élethalál harcában. Mindez nem volt egyéb, mint a 67-es szövetségen belül a földbirtokosság politikai túlsúlyának igazolása, ami az agrárius mozgalomban élesen ki is fejeződött, mivel a nemesi liberalizmus nem érte el célját, hogy a régi nemességet polgárrá tegye. A századvégre az alapvető társadalmi kérdések a nemzeti problematika közvetítésével — romantikus és historizáló formában — jelentek meg. így az egykori középnemesség nem mint a feudális jegyek, hanem mint a nemzeti függetlenségi törekvések örököse tűnt fel. A belpolitikai viszonyok alakulása is elősegítette ennek a felfogásnak a terjedését, amely a politikai események hatására előtérbe juttatta az Ausztriához fűződő viszonyt, a nemzeti és nemzetiségi kérdést az égető társadalmi kérdésekkel, a demokratikus reformokkal szemben. 48 és 67 ellentéte egyre jobban elmosódott, s a pártok egymástól csupán erősebb 48-as vagy 67-es színezetükben tértek el egymástól, de nem progresszív nemzeti és társadalmi programjaikban. A függetlenségiek programja a századvégen, még ha tartalmazott is haladó vonásokat - jóllehet maradi nézetekkel tarkítva -, nem lehetett egyértelmű, mert a függetlenségiek a társadalmi haladás megoldatlanságát az önállóság hiányával indokolták, ami 48-hoz képest hamis szembeállítást jelentett a nemzeti és társadalmi progresszió síkján. A haladó 48-as függetlenségi eszmék így nyertek az 1890-es évek közepére újkonzervatív megfogalmazást, amelyben a történeti romantika a rendi országgyűlés és a polgári parlament különbségeit elfedte már, amelyben a közigazgatási reform kívánsága, a központosítás és autonómia kérdése sosem demokratikus, hanem konzervatív megközelítésben vetődött fel, a régi előjogok védelmében. A Béccsel szembeni önállósulási igények pedig - a historizálás szellemében - a magyar államiság kiterjesztésében, a nemzetiségek feletti hegemónia biztosításában kaptak megalapozást, amelyek a már biztosított politikai jogokat is soknak tartották. A szociális kérdések iránti fogékonyság a függetlenségieknél, ha volt is ilyen, éppen ezért következetlen maradt és háttérbe szorult, mint a belpolitikai élet többi pártjánál. A Függetlenségi és 48-as Párt ezzel a historizáló szemlélettel a paraszti-plebejusi érdekeket nem képviselhette, de védelmezhette a fennálló rendet, csupán arra ügyelve, hogy társadalmi összetételének megfelelően a hangsúlyokat helyezze kissé balra. A századvég pártrendszerének negyedik faktora az 1895-ben alakult Néppárt lett, amely újkonzervatív, mérsékelten liberal izmus-ellenes, ainitikopitateta és amtiszemita nézetei ellenére először nyújtott konzervatív alapon, de átgondolt szociális programot. A „kisember" védelmét a nagytőkével szemben hirdette, de a kisparaszt érdekeit - az arisztokrata-főrendi vezetéséből adódóan, amely úgyszintén a nagybirtok hegemóniájának megtartását kívánta - legfeljebb csak az olcsó hitellehetőségek megteremtése terén hangoztatta, de azt is nagytőke-ellenes alapon. A pártprogram 67-es alapon állt, s csupán a nemzetiségekkel szemben mutatott hajlandóságot bizonyos nyelvhasználati engedményekre a többi párttól eltérően. A párt társadalmi programja ellentmondásos volt, mert a szociális eszmét szegezte szembe a nagytőkével, miközben a szocializmus ellen a tulajdont védelmezte. S mert a párt sem a sovén nacionalizmusban, sem az Ausztriával szembeni önállóság kérdésében a többi pártnál nem adhatott hangzatosabb programot, így