Baranyai helytörténetírás. A Baranya Megyei Levéltár évkönyve, 1983-1984. (Pécs, 1985)

TANULMÁNYOK PÉCS MŰVELŐDÉSTÖRTÉNETÉRŐL A 19-20. SZÁZADBAN - Huber Kálmánné : Pécsi humoriszitrkus lapok (1872-1921)

tisztviselők, tanárok voltak. Az újságírás még nem önálló foglalkozás, csak irodalmi hajlamoknak ad teret. Úgy tűnik, valamennyien a város felsőbb köreiben voltak tájékozottak. Figyelmüket a társasági életre irányították. A szalonokban, casinoban és kávéházban, különösen hölgyek jelenlétében nem hangozhatott el erősebb kifejezés, durva tréfa. A lap hangja ezért visszafogott. Mosolyogni lehetett egymáson, de nevetségessé csupán az alsóbb néposztály tagjai váltak. Ők azok, akik bárdolatlan viselkedésükkel, pórias beszédükkel már nevetést kelthetnek. A címlapon mindvégig a hét eseményeit kommentáló program- vagy bökvers olvasható. A második oldalra - 1886-1890-ig - kevés kivétellel a heti tárca került, s ezután jöttek az adomák, viccek, és fokozatosan az állandó figurák a rájuk jellemző műfajban: dörmögnek, levelet írnak, beszélgetnek stb. Az első szám felét előfizető-toborzásra szánta a szerkesztő versben és prózában. „Kezünkben már a víccz-kefe És most a sor rajtatok áll. Jó vixülés esik vele... Viccz annak, ki prenumerál! Ki nem hiszi .próbálja meg — Hadd gyüjjék hát az a bankó: Jankó uccse! nem bánja meg. Várva-várja: Veréb Jankó!" ..... egy kis előfizetésre szól a fölhívás. Ezt se magáimért cselekszem, hanem teszem azért, mert a dolog akképen áll, hogy ez a bogaras fiú, tetszik tudni: Veréb Jankó hosszas készülődés után pipára gyújtott s hóna alá szorította a dudát, aztán elhatározta, hogy útnak indul ... — szerencsét próbálni. És hát eaY kis útravalóra volna szükség. Az útravalóért viszontszolgálat fejében megvendégelek mindenkit jó paprikás szellemi étkekkel. Terítve az asztal . . . Hogy jól főz, azt majd bizonyítja annak a tajtéka, a kit lefőz. Rántani is tud. Csak úgy csikorog majd bele a foga annak, a kit — felrántva hibáiról a leplet — leránt." Ugyanebben a számban a művelt, finom patikus - Veréb Jankó szerint - ilyen nyelven beszéli el, hogy egy bánatos öngyilkosjelölt ciánkálit óhajtott vásárolni nála : „Képzöljék csak. Beállít a patyikánkba egy kölyök-embör, a kit ha lónak kotyvasztottak volna a terömtés laboratóriumában, hát még a csikó-fogát sem hányta volna el. A pultra csimpeszködik s aszongya, hogy adjak neki tíz krajczárért cyan-kálit. . . . Fotyografus talán?... kérdőm tüle. Nem a, hanem: öngyilkosjelölt... Sustorgó bodza-peszmeg ! kiáltok 100 cölzius haraggal a lombik-fejű kölyökre, s nyakon öntöm egy köpécze diluait karbolsavval, hogy dezinficziálódjék kolera-baczilusokkal eltölt erkölcse, s aztán kilöktem, mint a megeczetösödött málna-szörp a dugaszát." Bizonyára nem szegedi volt az illető, tehát az „ál" népies hang csupán a kedélyességét volt hivatva illusztrálni, hogy a közönség megszeresse a kedves patikust. Irodalmi folyóirat híján, de azokat előkészítve gyakran került bele vicclapnál komolyabb tartalom. A második szám „tematikája" a magyar nyelv és a magyar értékek külföldi megismertetésének fontosságát propagálja. „A sétányon, vendéglőben Német beszéd járja mindig . . . A magyarok Istenét is Német szóval dicsőítik . . . Pedig a mi németnek Bécs: Hajdan az volt magyarnak Pécs!" Az „írók és Művészek" pamfletben a „kik a művészek" kérdésre adott válaszát idézzük: „Tudják-e mit tesz az: írónak vagy művésznek lenni? ... ha tudják is, tréfásan kapakasza kerülő, ingyenélőknek szokták titulálni a nyírókat és nyüvészeket. Furcsa! hát hiszen nem is lehetünk mindnyájan franczia tudósok is német bölcsészek! Ők mindent