Baranyai helytörténetírás. A Baranya Megyei Levéltár évkönyve, 1979. (1979)

TANULMÁNYOK A PÉCSI IRODALMI ÉLETRŐL - Horváth Veronika: Fejezetek a Janus Pannonius Irodalmi Társaság történetéből

— Móricz Zsigmond alföldi ember volt, a pogány magyarok egyenes leszármazottjainak sok erényével és hibájával. Aki csak egyszer is beszélt vele, láthatta, hogy származási okmányra nincs szüksége. Egyénisége a magyar paraszt természetes egyszerűségéből és komoly méltóságából, gyerekes hiszékenységéböl és kiérett életbölcsességből, apró ravaszkodásból és kíméletlen igazságszeretetből, rendíthetetlen nyugalomból és féktelen indulatosságból tevődött össze. Olyan volt, mint maga az örökké változó természet, amelyet hófúvásban és aszályban, árvízben és jégverésben átkoznak az emberek, amelynek szakadatlan munkálkodását azonban sohasem pillanatnyi, mindig csak végső hatásában szabad bírálni, s amelynek alkotásai örökké szépek és mindig igazak maradnak. Száz és száz ellentét kavargott benne, ezért volt annyi jó barátja, akik istenítették és ezért annyi ellensége, akik halálra hajszolták. Most, hogy meghalt, azok is, akik üldözték, megbékéltek sírja felett, életének munkásságát végső hatásában nézik, azt a munkásságot, amellyel a magyarság múltjának és jelenének döbbenetesen őszinte tükrözésével az alvó nemzeti lelkiismeretet kívánta felébreszteni és amellyel a népies irodalom terén az európai nagy alkotó szellemek között is a legelőkelőbb helyre emelkedett, — Őseink nomád ösztöne sohasem hagyta nyugodni, szakadatlan járta az országot keresztül-kasul. Ismerte is annak minden tájékát, minden tájának minden szépségét, főképpen pedig a kálvinista Alföldet. A Dunántúlt azonban csak későn és kevéssé ismerte meg. Első alkalommal itt járva tréfásan jegyezte meg valahol: Nem is tudtam, hogy vannak katolikus magyarok is. A társaság felolvasó asztalánál egyik tavaszon jelent meg egy elbeszélésével. Ezt az alkalmat arra használta fel, hogy egy héten át Pécs város szociális berendezkedését tanulmányozta, amelyet egészen újnak, szinte tökéletes megoldásnak talált a nyomor, munkanélküliség s általában a legmélyebb néposztályok istápolása terén. Ezt a rendszert több cikkben ismertette, és arról a rádióban felolvasást is tartott. Akkor, mert nagyon jól érezte itt magát, megígérte, hogy hamarosan újból ellátogat hozzánk. És ígéretét hamarabb váltotta be, mint szándéka volt, 1937 karácsonyán Budapest könyvesboltjainak kirakataiban egy testes könyv jelent meg, fekete borítólapján egy talpig fehérbe öltözött parasztasszony. Móricz Zsigmondnak szemet szúrt a könyv, megvette, nekiült és addig le sem tette, amíg el nem olvasta. Ebben a könyvben írta meg Kiss Géza, a baranyai Drávamenti Kákics község kiváló papja 10 éven át végzett kutató munkája alapján az ormánsági nép életének szomorú képét és tragikus haldoklását. Móricz Zsigmond, amikor lázas izgalmak közt végére ért a könyvnek, amikor elolvasta az utolsó lapot is — mint maga mondta — életének egyik legfájóbb, egyik legkétségbeejtőbb érzése fogta el. A magyarság jövőjébe vetett hite rendült meg. Rögtön csomagolni kezdett és hiába volt családjának minden könyörgése, hogy a Szilveszter-estét ne töltse vonaton, szaladt kl az állomásra, és jött Pécsen keresztül le, egyenest az Ormánságba, a kákiesi református paphoz, öt napon át volt a pap vendége. Kákics községbe odaérkezése első napjaiban minden valamirevaló polgár egy negyedévre előfizetett a Pesti Naplóra és várta a cikksorozatot, amit a nagy író róluk írni fog. írt is egy riportot ezen a címen: Az Ormánság 'kincse a gyermek. Ebben a keserűség gúnyos hangján támadt neki az egykéző Ormánságnak, ahol „az emberek, férfiak, nők, valami határtalan kárörömben élnek és soha egyébre nem gondolnak, csak arra, hogy milyen nagyszerű, hogy nekik nincs gyermekük". A riportban epébe mártott tollal írta a születési statisztikát, amely a községnek valóban gyászjelentése, hogy a nép végtelenül kedves és „kellemetes", de boldogtalan, babonás, rettenetesen unatkozó, szomorú, élettelen, házaik vakolatlanok és meszeletlenek. Mikor a lap lejutott Kákicsra, Móricz Zsigmond már Pécsett volt. Jobbnak látta menekülni, mert halálra keresték a pógárok, hogy agyonverjék. Néhány hétre rá felkeresett a nagytiszteletű úr a tiszteletes asszonnyal, és könnyezve panaszolta, hogy hívei, akikkel 19 éven át példás békességben és szeretetben élt együtt, elfordultak tőle, meggyűlölték az Ormánságról írt könyve és főleg budapesti vendége miatt; és megüzenték neki, hogy kihordják a határba, Móricz Zsigmond a kákicsi vendégszereplés után sápadtan, leverten állított be hozzám, olyan kétségbeeséssel, mint aki egy hosszú élet után döbben rá, hogy nincs értelme az életnek. Órákig nem tudtam szavát venni, míg végre kirobbant belőle az indulat, és szinte fuldokolva az izgalomtól nagy lélegzetvételek között magyarázta, milyen borzalmasan vétkezik az a konok nép a nemzet ellen, amikor a gyereket eldobja magától és vakon rohan a halálba. Itt nem használ már semmi, se hatósági akció, se apostoli zsolozsmák, ezeknek durván, ököllel kell az arcukba vágni, hogy észretérjenek — mondotta eltorzult arccal az a csupa szív ember, aki nem tudott volna véteni még a légynek sem."

41

' „Itt éreztem magam először életemben magyar végeken" — írja később egyik cikkében, „Nemcsak azért, meri a Dráva vonalára dől az Ormánság, tehát országhatáron van ezidő szerint, hanem azért is, mert itt láttam és éreztem először a legborzalmasabb faji tragédiát, amit az ezer-