Baranyai helytörténetírás. A Baranya Megyei Levéltár évkönyve, 1978. (Pécs, 1979)
TANULMÁNYOK ÉS FORRÁSKÖZLEMÉNY A NEMZETISÉGEK LEGÚJABBKORI TÖRTÉNETÉHEZ BARANYÁBAN - Tegzes Ferenc: A miniszterelnökség délszláv szakreferensének jelentései a baranyai délszlávokról az 1920-as évek első felében
NAG YBUDMÉR 69 /922 70 Ebben a faluban április hó 8-án végeztem küldetésemmel járó teendőimet. Nagybudmér a pécsi járáshoz tartozó jókora falu. A lakosság 2/3 része német, 1/3-a szerb. Az alispáni hivatalban előre figyelmeztettek erre a falura. A falu szerb lakossága rossz hírben áll. Nyolcan most is ülnek zendülési és felségsértési vádak miatt. Nagyobb bajom nem volt velük, de kezdetben nagyon hangosan és merészen beszéltek, míg végül sikerült lecsendesítenem és gondolkodóvá tennem őket. Míg a kisbíró a szerb gazdákat összegyűjtötte, a katholikus tanító, Éber György, aki 22 év óta működik a faluban és a bíró tájékoztattak a viszonyok felől. Eddig Jugoszláviába 8 gazda ment át, de mindegyik visszahagyta családját. Titokban még meg-megjönnek. Akik itt maradtak, azok is készülődnek az elmenetelre, mert mindnyájan optáltak. A megszállás idejében kezdetben a német lakosság ellen dolgoztak, feljelengették őket, később azonban békében hagyták őket. A szerb csendőrök a német lakosságot kényszerítették, hogy a Jugoszláviához való tartozást kérő nyilatkozatot írják alá. A németek tanítójuk s öt gazda kivételével félelemből aláírták a nyilatkozatot. Az izgatásban elöljárt a szerb tanítónő, ki igen exaltait nő volt. Sietett is elmenekülni. Nagybudméron való kiszállásom előtt hét héttel a szerb gazdák a korcsmában ivás közben Horthy kormányzót és a magyar kormányt szidták és a szerb királyt éltették, ami miatt elzárták őket. A vizsgálat még tart ebben az ügyben. Panaszkodtak a jelenlevő szerb gazdák, hogy sokáig húzódik az ügy. Sokáig nincs tárgyalás. A magyar állam sem pedig a magyar kormány ellen nincs kifogásuk csak a helybeli németek hatalmaskodása ellen. Nem igazság — mondták —, hogy három német és csak egy szerb esküdt van az elöljáróságban. A németeknek adnak fegyverviselési engedélyt, nekik nem, emiatt nem vadászhatnak. A németeknek van lapjuk, nekik nincs, nem tudják, hogy mi történik a világban. Naptárjuk sincs. Nem tudják, hogy mikor milyen nap, s milyen ünnep van. Szeretnék, ha tanítójuk volna s gyermekeiknek nem kellene a Karasica völgyén át sárban, vízben Borjádra járni iskolába. Ezek az okai annak, hogy elvágyódnak Magyarországból. Panaszaik elmondása közt a fiatalabbak kijöttek az iskola padjaiból és merészen, sőt hetykén kezdtek velem beszélni. A mellettem álló német ajkú bíróval szemben még merészebben viselkedtek. Ekkor elkezdtem nekik a magyar anyahazáról beszélni, melyben atyáik s nagyatyáik boldogan s megelégedetten éltek, a sírokról, melyben atyáik, anyáik pihennek, szülőfalujukról, ahol gondtalan gyermek éveiket élték, gunyhójukról, melyben felnevelkedtek, szántóföldjeikről, melyek oly gazdagon fizetnek. Aki képes mind ezt felejteni —mondám — azt a sok jót, amit a magyar haza, a szülőföld és a családi otthon apáiknak, anyáiknak nyújtott s nekik most is nyújt, az menjen át Jugoszláviába, keressen ott magának jobb hazát s jobb otthont, senki sem akadályozza meg őket ebben. Sőt az ilyen ember meg sem érdemli, hogy ennek a jó hazának a levegőjét szívja s ennek a községnek a földjét munkálja. Elég ember van a faluban és a vidéken, aki házukat és földjeiket megveszi, sőt alig várják, hogy megvehessek. De aki érzi azt, hogy nehezen tudna megválni falujától, házától s földjeitől, az maradjon. Senki sem kényszeríti őket a kivándorlásra. A magyar haza senkitől sem kíván mást mint azt, hogy hű fia legyen a hazának, annak törvényeit tisztelje és a hatóságok rendeleteit teljesítse. Beszéltem nekik még egyebekről is. Szavaim úgylátszik, hatással voltak reájuk, mert a fiatalabbak lassanként visszahúzódtak a padok közé s leültek, az idősebbek tenyerükbe hajtották fejüket s elgondolkodtak. Gondolataik messze járhattak Jugoszláviában, az ígéret földjén, mellyel a szerb izgatók elbolondították fejüket, aztán a szülőföldre gondolhattak, falujokra, házukra, szántóföldjeikre s talán a temetőre is. Láttam szégyenkező, majd bánkódó, majd pedig révedező tekintetükből lelki küzdelmüket. Menni szeretnének, de maradni is. „Vájjon jó dolgunk lesz-e, mint azt ígérték nekünk? Hiszen itt nincs is rossz dolgunk. Kenyerünk bőven van, állatjaink szépek, mindent drágán tudunk értékesíteni! Itteni megélhetésünk biztos, az új hazában bizonytalan. Talán mégis jobb volna itt maradni?! - • •" Bizonyára ezek a kérdések motoszkáltak fejükben. Mikor befejeztem beszédemet az egyik gazda félénken így szól: „Ha itt maradnánk, nem lenne bántódásunk? s úgy lenne minden, mint háború előtt volt?" Megnyugtattam a kérdezősködő gazdát, amiből a többi is érthetett, hogy aki nem vétett a haza törvényei ellen s ezután sem fog véteni, annak semmi bántódása nem lesz. A világ még forrong, de már csendesedni kezd, s lassanként minden úgy lesz, mint régen volt. A faluban béke lesz, a község ügyeibe is bele szólhatnak, államsegélyes tanítót is kapnak, sőt majd ismét vadászhatnak is. De mindez azonnal nem történhetik meg, mert hiszen a falu szerb népe optait, vagyis régi hazájához hűtlen lett, mert egy új hazába való felvételért folyamodott. Őket tehát azonnal nem illet-
