Baranyai helytörténetírás. A Baranya Megyei Levéltár évkönyve, 1978. (Pécs, 1979)

TANULMÁNYOK BARANYA MEGYE NEMZETISÉGEINEK 18—19. SZÁZADI TÖRTÉNETÉBŐL - Andrásfalvy Bertalan: Nyugat-baranyai német telepesek történeti-néprajzi kérdései a levéltári források tükrében

a pillanatnyi értékrend, s így gyakran a múltba vetődik az is, ami későbbi fejlemény, ami csak később lett valóság és tény. Éppen a német telepesek történetével, néprajzával foglalkozó kutatások sokszor estek ebbe a hibába. Nem foglalkozom e helyen a német telepesek egykori hazájukból való kivándorlására vonatkozó történeti forrásokkal. A toborzó röpiratok, hirdetmények, útlevelek, a kivándorlást engedélyező vagy tiltó rendelkezések és törvények szövegei stb. német és osztrák levéltárakban keresendők. Bizonyára még sok itt is a feltárandó, de ez az ottani kollégák feladata. Arra sem tehetünk kísérletet, hogy a kitelepülök hozott műveltségét elemezzük; úgy és akkor válnak csak kutatásaink tárgyává, amikor és ahogyan megjelennek forrásainkban. A német telepesek nem lakatlan és az emberi munka nyomait is elvesztett őstájba érkeztek, hanem olyan területre, ahol a középkori magyar lakosság maradékai a háború során megritkultán, a török kor utolsó évtizedeiben a megszállók által kedvezményezett délszlávokkal, elsősorban szerbekkel élt együtt. A felszabadító háborúk mindenkit mozgásba hoztak, mindenki menekült a hadjárások, a kiéhezett, fosztogató katonaság elől, s utána továbbment ideiglenes búvóhelyéről vissza, elpusztult szülőföldjére, vagy kevésbé elpusztult más vidékek csábításait követve. Nemcsak a messziről jött telepesek, hanem az itt élők is hozzászoktak ebben az időben ahhoz, hogy lakhelyüket gyorsan elhagyják és válogassanak új hazájukban. Szülőföldjükön megmaradtak, lakhelyüket változtató hazaiak és messzeföldről érkezett telepesek új településhálózata csak fokozatosan szilárdul meg a 18. század első évtizedeiben és ezt az új településhálózatot érdemes röviden összevetni a középkori régivel. Az összevetést Baranya megye területén tesszük meg, de tanúságai minden bizonnyal nagyobb területre is vonatkoznak. Az összevetés summája a következő: A középkori, a török alatt elpusztult településhálózat lényegesen sűrűbb volt, mint a 18. században megszilárdult, lényegében napjainkig fennálló új. Baranya megye mai területén a 16. század elején több mint kétszerannyi falu létezett, mint a 18. században és ma.

1 Pedig Baranya megye ma is az ország sűrűbb településhálózatú, ún. törpefalvas megyéi közé tartozik, mint Zala és Borsod. A megyén belül a középkorban — úgy tűnik — egyenletesebb volt a falvak eloszlása, mint ma. A legsűrűbb, s egyben a legkisebb falvas településhálózatot találjuk regen az egytelkes nemesek területén (Nagyváty környékén), és a Mecsekháton, vagyis Baranya nyugati, középső részén, valamint az Ormánságban, a Dráva mentén. A Mecsekháton vagy Hegyháton, a mai Sásdi járás területén és az Ormánságban ma is sűrű, aprófalvas településhálózat tűnik szemünkbe. E két terület földrajzilag a legtagoltabb, földművelésre a Dráva mentén a lecsapolásokig, a Hegyháton a mai napig is a legalkalmatlanabb a megyében. A 17. és 18. században e két táj erdős és nehezen megközelíthető, nehezen járható, búvóhelyekben gazdag. Ezzel magyarázható, hogy a felszabadító háborúk és az ezeknél is pusztítóbb kuruckori rácjárások idején itt többen meghúzódhattak és túlélhették e nehéz időket, míg a nyíltabb és földművelésre alkalmasabb tájakon a magyar lakosságnak csak kis töredéke maradt fenn és falvak sora egyszer s mindenkorra megsemmisült.

2 A sűrűbb településhálózat középkori hagyomány tehát. A természeti adottságok nemcsak védelmet biztosítottak az itt élő, vagy máshonnan idehúzódó magyarságnak, hanem lehetővé tették, helyesebben talán: arra kényszerítették az itt élőket, hogy fenntartsák a középkorban kialakult kistáji és kistájak közti munkamegosztást, egyes elemeiben és egész elvében megőrizzék a 20. századig is. A jobbágy-paraszti üzem, különösen ezeken a tagolt, földművelésre kevésbé alkalmas felületeken, nem volt önellátó. A sűrű településhálózat éppen azért jött létre, hogy minden falu megkeresse és mintegy rátelepülve kisajátíthassa sajátos megélhetésének az alapját, azt a tevékenységet, mely a helyi földrajzi—természeti adottságok legésszerrűbb, leghatékonyabb kihasználását biztosította. így szinte minden falunak megvolt a maga sajátos termeivénye, melynek cseréjével beszerezte más falvak speciális termeivényeit. A mindig is viszonylagosnak mondható önellátás tehát nem egy családi üzemen, vagy falun, hanem egy kistájon belül valósult meg. A középkorban a falvak sokszor éppen