Baranyai helytörténetírás. A Baranya Megyei Levéltár évkönyve, 1976. (Pécs, 1976)

MOHÁCS VÁROS GAZDASÁGÁNAK ÉS NÉPESSÉGÉNEK FEJLŐDÉSE A XVI-XIX. SZÁZADBAN - Kardhordó Kálmán: Mohács mezőváros gazdasági és népességi viszonyai a XIX. század első felében

ken keresetét benyújtotta, miután ezt megelőzően a várossal nem sikerült megegyeznie, az a felajánlott legelő mennyiséget nem fogadta el.

6 Jogi alapul az 1832/36. évi törvény VI. cikkelyének 3. §-a szolgált, amely elrendelte a jobbágyi legelőnek a földesúrétól történő elkülönözését, ha azt a földesúr vagy a jobbágyok nagyobb része kérte. A mohácsiak azonban nem akarták az elkülönítést, legalábbis abban a formájában nem, ahogy a püspökség. Az ugyanis az addigi közös legelőből mohácsi adózóinak szüksége és a helyi körülmények figyelembe vételével kihasított rész után fennmaradó legelőt magának akarta megta rta n i. A mohácsiak az elkülönözést illető vitába csak földterületi sérelmeik orvoslása után lettek volna hajlandók bocsátkozni. A felperes uradalom a legelőelkülönözés mikéntjét, a végrehajtás módját egyelőre nem hangoztatta, megelégedett volna csak a bírói elrendeléssel. A megyei tiszti ügyész a város feltételeit elvetette, azokat a per megindításához nem tartozóknak ítélte, de ugyanakkor a legelőt elkülönöző törvények útmutatásait a mohácsi körülményekre alkalmazhatatlanoknak tartotta. Mint fentebb már említettük, Mohácsnak nem volt Urbáriuma — a viszony szerződésen, egyezségen alapult —, tehát az úrbéri törvény nem alkalmazható rá. Ez ugyanis feltételezi a földesúrnak a közlegeltetés iránti korlátlan jogát, ami azt is jelenti, hogy a kiadott menynyiség után fennmaradó legelő a földesúr tulajdonában marad. A Transactióban foglaltak szerint azonban az uradalom csak majorsági marhái számára használhatta a legelőt, és az egyezség általános tartalma szerint kevés kivétellel az egész mohácsi földterület a várost illette. így az úrbéri törvények legfeljebb ellenkező irányban használhatók: a kihasítandó mennyiséget nem a jobbágy, hanem az uraság szüksége határozza meg, s a kihasítás után fennmaradó minden legelő nem a földesurat, hanem a jobbágyokat illeti! E per a szokáshoz híven elhúzódott, benne ítéletet csak 1847 decemberében hoztak olyan megállapítással, hogy „sem törvényes, sem szerződési akadály" nem hátráltatja az elkülönözést. Kimondták az uradalom felperességét, de az úrbéri kérdések fokonkénti tárgyalását és a megosztás arányai feletti vitát „annak idejében leendő" alkalomra halasztották.

7 Kissé hosszabban időztünk e pernél, de ezt több tényező is indokolttá tette: érzékeltette Mohács sajátos helyzetét, földesurához való viszonyát; úrbéri törvényeink csűrés-csavarásra alkalmas voltát, hisz épp a tiszti ügyész mint az adó alapjának törvényes őre bizonyította be a mohácsi körülmények eltérő jellegét, az útmutatások alkalmazhatatlanságát, mégis elvetették érvelését a fennálló törvényekre hivatkozva; az uradalomnak a törvényekhez, mint utolsó mentsvárhoz való görcsös ragaszkodását, hisz már egyedül csak evvel lehet visszatartani a jobbágyot s védekezni a vármegyénél jobbágyi panasz esetén; és végül, de nem utolsó sorban: tanúi lehettünk a mohácsiak ismételt győzelmének, mert bár a város alperes maradt ugyan, de az uradalom gyakorlatilag nem nyert semmit, az arányosítással elő sem mert hozakodni, látván az ellenállást. Mohács lakói minden négyszögöl földet számontartottak s igyekeztek megszerezni a város számára. Jól példázza ezt az ún. kőszénlerakó helyének pere. A püspöki uradalom 1804-ben évi 50 Ft-ért bérbe adta a pécsváradi uradalomnak kőszénlerakó hely céljára a város északi végén lévő, korábban téglavetésre, jégvermekre használt terület egy részét, 20 öl széles, 30 öl hosszú, a Dunától 8 ölre lévő területet. Bár a város nem tudta bizonyítani, hogy e terület valaha is övé lett volna, hogy azon bármikor is mohácsi adózó építménye állott volna, pereltek érte s nem nyu-