Az Erő, 1925-1926 (9. évfolyam, 1-10. szám)
1925-09-01 / 1. szám
10 AZ ERŐ 1925. szeptember hó. S másnap és harmadnap csakugyan felé sem nézett a hóvárnak. Odaült a kemence mellé s elbeszéléseket olvasott föl anyámnak. A hóvár elvesztette a jelentőségét. Nem volt ellenségünk, egymás ellen meg nem volt kedvünk harcolni. Ferit valahogy olyan „szabad prédának“ tekintettük. Szegény, falusi gyerek volt, az apámék tartották; azt hittük, hogy mindent szabad vele csinálnunk. 0 volt a poíozó-gépünk. És tűrte, tűrte az alávetett helyzetét, mert azért ragaszkodott hozzánk. Most, hogy visszahúzódott, megéreztem, hogy az fáj neki, amit nem tudott elviselni: az igazságtalanság. Bocsánatot persze egy világért sem kértem volna. S igy esett, hogy a hóvárat mi is egészen elhanyagoltuk. Egy délután azonban különös dolog történt. Egy pajtásomnál voltam látogatóban s mikor hazaértem, láttam, hogy a hó-váron fenn lobog a zászló. Gyanakodva közelegtem, de nem várt hógolyó-zápor. Nesztelen lépéssel mentem oda a várfalig, amelyet már kikezdett a márciusi enyheség, úgy, hogy át lehetett rajta látni. Benéztem. A „lőszer-kamrában“ guggolt Feri és Szultlit simogatta. A kutyának megint sebes volt a lába és panaszosan nyöszörgött. Hallom, amint Feri beszélt a kutyához: — Látod, Szultli, téged is csak bántanak. Kedves kutyám. Jó Szultli testvérem. És zokogás volt a hangjában. Hangtalanul sompolyogtam el onnan. Másnapra kisütött a nap, a drága tavaszi nap, s a hó-vár körül csúnya pocséták támadtak. Oldalt hajlott a zászlórúd s a bástya beomlott. Szultli sem menekült már többé oda. És szegény Feri bátyám sem. Kinn jártuk már a rügyedző fák tövén a hegyeket, és kövekkel hajigáltuk a patak itt-ott bujkáló jegét, hogy egészen fölengedjen. Velem volt Matyi pajtásom, és Szultli „testvér“ is, meg lötyögő csizmájában a közénk vidámodott, karunkba fogódzó, velünk együtt kacagó — Feri „testvér“ is. Mit bántuk mi már a hó-várat, mikor húsvét közeledett ? Csakhogy elolvadt, csakhogy elolvadt egyszer! Szilágyi Dezső. Hatvani. A vén tudós professzor, Hatvani (Nevét is vétele tán kimondani). Értette ám nagyon a fizikát. S mégis az a sok esztelen diák (S talán van olyan, aki látott Valamikor nem esztelen diákot?) Rá mégis egyre ördögöt kiáltott, Kígyót-békát rikoltott rája Minden civis és minden tanítványa, Hogy bűbájos, a ,,Sátán cimborája." A klasszisban volt egy élénk gyerek. Tán legtöbbször azt fenyítette meg. Talán annak volt a legtöbb esze, De a dogmákat sohse hitte S a tanulásra rá nem vitte Soha, semmikor, senkise. 9 A tudósnak sok baja volt vele; Míg lólábát lesték a többiek És áhítattal néztek mind reá: Ez néma volt, vagy legalább süket. i Hanem aztán, mikor egymás között Beszéltek róla balga félelemmel, Az a mihaszna mondta csak felöle: „Nem. bűbájos, \anem — t u d az az ember!" Szilágyi Dezső
