Az Erő, 1925-1926 (9. évfolyam, 1-10. szám)
1925-09-01 / 1. szám
1925. szeptember hó. AZ ERŐ 9 sokat, hármasával szedem a lépcsőket s kinn vagyok az utcán. Átvágok rajta, átugorva három párhuzamos hosszú „csúszkát“, telibe találja a kabátomat, táskámat, sapkámat három orvvúl lőtt hólabda; most vissza se nézek, azt se nézem, ki dobta, csak rúgtatok haza felé; a kapuban visszanézek. Se Ferit, se Matyit nem látom, beszáguldok a kapun, majdnem feldöntöm a háziasszonyék cselédjét, elrobogok csattogó táskával a lakásunk ajtaja mellett egy oldalpillantással s csak neki egyenesen az udvar végének. Ott áll komor méltósággal, mint valami eszkimó-stilusu avar gyűrtivár, a mi büszkeségünk : a hó-vár. Kapuja mellett ott van a bástya, de zászló nem leng most rajta, jeléül annak, hogy senki sincs a várban. Félrefordítom a hóval végigtapasztott nagy ferslagfödelet, jobban mondva a „várkaput“, bebújok a méteres vastag falon. Ott benn a hóba vájt kamrában, a nagy kosár mögött (az meg a lőszer-tartály) keresem a zászlót, hogy kitűzzem. Siralmas nyöszörgés üti meg a fülemet. Félrevonom a kosarat s mögötte ott találom a mi melegedő pokrócunkon összekuporodva Szultlit, a háziúr fiának a kutyáját. Panaszosan, félénken nyöszörög, s ahogy a farkát csóválja, lesifiteli a „vár faláról“ a havat. Lehajolok hozzá. Akkor, mintha mutatná: hátrányul a fejével s végignyalja a combját. Véres a nyelve. Megijedek, akkor látom, hogy a combja is vérzik, Mindent tudok már. Megint megverte a háziurék korhely fia, az az állatkínzó. Érdekes ember. Galambokat és kutyákat tart. A galambjaival félnapokig eljátszik, a kutyáját órákig elkínozza. Hát ide menekült most a szegény állat. Hallom is az udvar aljából a gonosz fiatalember hangját: Szultlit hívja. A kutya panaszosan nyöszörög, szinte sír, de azért csóválja a farkát és remegve igyekszik fölkelni fektéből. Újra lehajlok hozzá és visszafektetem, s csitítom simogatással és szóval is. — Maradj csak, Szultli! Velem gyűlik meg a baja annak, aki téged bánt. Levetem a kabátot s ráterítem a remegő állatra. Aztán hógolyót ragadok a kezembe s gyúrom, hogy még keményebb legyen, s mutatom a harci szándékomat. Szultli néz rám hálás szemmel, de mikor a gazdája hívó hangjával egyidőben emelem föl megint a kezemet, kínos kétségében fölvakkant fájdalmasan és morog is. Kinézek a leső résen. Éppen jókor. Mert Feri, akiről egészen elfelejtkeztem a kutya-história miatt, egész közel van a várhoz. Nem is gondolkodom. Hisz itt ellenség. „Hannibal ante portás.“ Csak kapom egymásután a hógolyókat s a lövőrésen át irgalmatlan ostrom alá fogom a támadót. A táskán, a mellén, a csizmáján puffannak a golyók. Egy éppen az arcát éri. Erre felordít, eltakarja arcát a kezével és meghátrál; úgy kiabálja vissza méltatlankodva: — „Nem ér! Nincs kinn a zászló!“ —s égő füléből alig győzi kidörzsölni a havat. — De én benn vagyok, — zúg az én csatakiáltásom, s most már Szultli is hatalmasan kontrázik hozzá. Egy újabb löveg a hátát éri Feri-bátyámnak s egyben választott és kiszemelt ellenségemnek, s akkor, mintegy asylumba, az ajtónkhoz menekül. Kopog. Ott sem kímélem. Jól megcélzóm a hógolyóval a derekát, feljebb nem merem, nehogy az ajtó üvegjét találjam. A fiú félreugrik s a hógolyó teljes erővel az ajtó deszkáját éri. Erre aztán én is lekapom a fejemet, mert kinyílik az ajtó s anyám haragos arca jelenik meg ott. Ferit belöki, mert azt hiszi, hogy ő a hibás. Én még utána kiáltom az elmenekült ellenségnek, hogy „gyáva !“ — de az ajtó bezáródik. Várok egyedül, sokáig. Nem jön ki sem Feri, sem Vincze Matyi. Sötét sejtelmeim támadnak. Matyit biztosan bezárták. Fázni is kezdek; éhes is vagyok szörnyen. Úgy látszik, ma nincs játszótárs. Lehajolok Szultlihoz. Leemelem róla a kabátomat. Nyöszörög. Fáj neki, hogy itt hagyom. De nem tehetek másként. Gondolom, hogy bemegyek s kihívom Ferit játszani. Ha ugyan még érdemes, mert már esteledik. Ahogy kibújok a kapun, mellettem sompolyog ki Szultli is, alázatosan, lógó fejjel, behúzott farokkal. Megindulunk mind a ketten ; ő a gazdája korbácsa elé, én meg a pajtásom szemrehányó tekintete elé. Mert most már tudom, hogy nem voltam jó katona és igaz baj társ. A mi „törvényünk“ úgy szólott, hogy az első kettő, aki leghamarabb ér be iskola után a várba, akkornapra védője a várnak s joga van megdobálni a kívül rekedteket. Én ma összeesküdtem Vincze Matyival Feri ellen. A zászlót sem tűztem ki, pedig aki elsőnek ér a várba, annak kötelessége. Védett helyen voltam s mégis lesből támadtam. Rösteltem a dolgot. Benn a lakásban Ferit ott találtam a kemence mellett. A fülét törölgette egy kendővel. Vérzett. Nem szólt hozzám egy szót sem. Anyám odatette elém az ozsonnámat s megszidott. Nem mertem egy szót sem szólni. Feri elégelte meg a dolgot s odaszólt anyámnak: — Tessék hagyni, Anna-néni. Egyszerű a dolog. Nem játszom többet velük.
