Az Erő, 1925-1926 (9. évfolyam, 1-10. szám)
1925-09-01 / 1. szám
8 AZ E 11 Ö 1925. szeptember hó. nagyon-nagyon fiatal volt. Ha a mai önző, törtető, az érvényesülésért mindenre képes emberekhez hasonló lett volna, irói pályája ma már igen magasan állana. De csendes, végtelenül szerény volt, nem ismert mást, csak a szeretetet minden szép iránt. És ez adta meg az ő emberi és költői nagyságát. Egész költészetének ezerszínű csillogása csak három nagy gondolat köré csoportosult: a színtiszta, megnemesült magyar irodalom, a keresztyén eszme és a magyar ifjúság szeretete. Mind a hármat pedig áthatotta a lángoló hazaszeretet és az ő szükebb hazájának: Erdélynek a bálványozása. Ez a szeretet íratta meg vele a „Földi hazamegyünk !“ c. verset, a leggyujtóbb, legnagyobb hatású irredenta költeményt, amit legnevesebb művészeink és művésznőink országszerte szavalnak. „A magyar dal“, „A nagy kazánfűtő“ országszerte közismert és szavalt örökbecsű hymnusai a hazaszeretetnek, a keresztyén gondolatnak, amit szitunk, egyre szitunk, hogy az égbe érjen hatalmas, megtisztító lángja. Fáradhatatlanul járta az országot, verseit szavalva, felolvasásokat, .beszédeket mondva. Mindenütt ott volt jellegzetes magyar ruhájában, mint kedves, hűséges öreg diák, aki bálványozva szereti az ő öreg alma materét. Az ő kollégiuma pedig az egész ország volt, ez a trianoni határokkal bebörtönözött ország. Ám az ő gondolata ezeket a határokat szétszaggatta, lerombolta. Minden volt ő nekünk. Hű, jó barát, nagyértékű munkatárs, a kér. ifjúsági egyesületek minden mozgalmának résztvevője, előadója, felolvasója, diákpajtás, cserkész, az ifjúság mindenre kész oktatómestere. Nagy sikere volt színpadokon és külön kiadásokban is megjelent ifjúsági színdarabjaival. A „Protestáns Szemlének“ nagyértékű színikritikusa, a „Magyar Ifjúságnak“ főmunkatársa volt. Sok kedves novellája, verse jelent meg folyóiratokban, napilapokban. Jeles műfordító is volt. Kiváló rithmikus érzékkel fordított német dalait hangversenyeken énekelték. Fáradságot nem ismerve búvárkodott, rengeteg adathalmazt gyűjtött össze az ő kedves témáiról: Lavottáról és a magyar muzsikáról, Hatvani professzorról, (akiről „A lólábú professzor“ c. „Az Erő“ számára akart nagyszabású történeti diákregényt írni) a magyar diákélet körébe vágó krónikás történetekről. Most, hogy elment közülünk, minden nagy terve befejezetlen maradt. A végzet gyakran váratlanul áll elénk. Megyünk az Élet útján és egyszerre, hirtelen elénk lép és kinyújtott kézzel mutat valami sötét, ismeretlen út felé. És nekünk menni kell! „A nagy kazánfűtőnek“ famulusra volt szüksége — és ő ment. Komor, gyászos, fekete teremben a nyári forróságban derékban lehajtó és olvadó gyertyák között szivet szorító szomorúsággal néztük koszorúkkal és virággal borított koporsóját. A lelke akkor már messze járt. Egyre nőtt, egyre nagyobb lett a távolság közte és az emberek között — és az örökkévalóság kapui megnyíltak előtte. Egy nyári éjszakán Rapsonné táltosa megállóit egy szürke, komor, nagy épület előtt. Akkor már zárt falakon át is meglátta a táltost és csukott fülekkel is meghallotta türelmetlen dobogását. Magára terítette felleghajtó köpenyét, felkapott a táltosra és az „örök diák“ elvágtatott; Óh már nagyon messze jár. Vele száll az emlékezetünk és vele marad egész életünkben. Szirmai Andor. A hó-vár elolvad. Irta: SZILÁGYI DEZSŐ. Nem fért ugyan össze semmiképpen a hadi-tisztességgel, de mégis megtettem. Irkáim, írószereim az óra vége felé ott voltak szép renddel a táskában. A fedele nyitva volt még annyira, hogy az olvasókönyvet belecsúsztathassam. A télikabátom is ott volt már előkészítve a padban (rajta ültem), a macskaszőrös kis mici-sapkám pedig ott melengette a kezemet a padfiókban, mert amint a tanító úr kiteszi az osztályból a lábát, lesz itt olyan gyors készülődés, mint annak a rendje. Matus Miska még nagyban kínlódott Hunyady János „meghalasztásával“ (mert ő volt, aki még mindig úgy olvasott, hogy az ujjával böködte odább a betüfret s minden sor végén megkönnyebbülten felsóhajtott), de mi már Vincze Matyi bajtársammal egyetértő pillantásokat váltottunk. Megnyugodva láttam, hogy ő is kész. Feri, az unokabátyám, hátul ült az utolsóelőtti padban. Hátrasandalíto'ttam s megnyugodva láttam, hogy molnárszürke, foltos télikabátja („uraságoktól levetett darab“) még ott lóg a fogason. Előnyünk volt tehát. Csöngettek. Be az olvasókönyvet a táskába, matatni a táskaszíjjal a pad alatt, míg testünk mereven tartjuk s szemünk a felálló tanítón van; imádkozom a többiekkel, de a sipkámat összekulcsolt kezemben tartom, mint a sírásó szokta. Még csak félbalt csinált a tanító úr az ajtó felé s nekem félkarom már a kabát félujjában. (Ma szántszándékkal nem a matrózgalléros ruhát vettem föl, hogy a gallér begyömöszölésével se veszszen idő.) Begombolatlan még a télikabálom, úgy vetem át rajta a táskát s már robogok is, hogy Vincze Matyit elérjem. De a szeplősképü fiú még mohóbb. 0 már „elhúzott“ a folyosón a tanító úr mellett. Jaj, most visszaszólítja. Én lépést lassítok s ijedtemben nagyot köszönök, pedig éppen a legjobb pajtásomnak a fülét húzzák. Matyi időt vesztett, nekem már nem lehet tovább. Lihegve loholok le a lépcsőkig, vigyázva, hogy bele ne botoljak én is valamelyik tanítóba. Félre lökdösöm az alsóbb osztályo
