Az Erő, 1925-1926 (9. évfolyam, 1-10. szám)
1925-12-01 / 4. szám
1925. december hó AZ ERŐ 91 „Keresztyén Híveim ! Mai szentbeszédem alapigéi irva találtatnak...“ Ezt még közömbös hangon illett elmondani. De akkor következett a voltaképpeni prédikáció, ahol egy-két köszörülés után emelni kellett a hangon, hogy a megfelelő fordulatnál basszusba zuhanjon alá az orgánum. No, nem kis dolog a futás, az már bizonyos ! Komáromi János. Tanár-humor. Több mint húsz év előtt történt, hogy a budapesti református főgimnázium akkori igazgatója, Molnár Sándor névnapját ünnepelte. A máskor is vendégszerető ház Sándor napján különösen megtelt vendégekkel. így volt a történet napján is. Már délfelé járt az idő, majdnem az egész tanári kar ott volt s vígan folyt a vendégeskedés, amikor megújuló kopogás hallatszott az ajtón. A háziasszony kedves előzékenységgel nyitott ajtót s hát ime ott prezentálta magát az egész negyedik osztály, élén egy ambiciózus fiúval, aki néhány napi heves korteskedés árán szerzett többséggel nyerte el osztálytársai bizalmát arra a tisztességre, hogy az igazgató urat, aki nóta bene az osztály latin tanára is volt, felköszönthesse. Miután az osztály szívesen betessékeltetett a szobába, s egyfelől a fiúk formáltak félkört a szónok körül, másfelől a vendégek álltak karéjba az igazgató köré ; a diák megköszörülte torkát s jó hangosan elkezdte dikcióját. Ment is, mint a karikacsapás. Zökkenés nélkül pergett a szónoklat szép, nagy körmondatokban cirádásan. A szónok ép egy fordulóhoz érkezett, a hol a szónoklat poétikai szépségeit egy hasonlattal volt fokozandó. És szólt : „A mélyen tisztelt Igazgató úr néha ugyan, mint komor felhő jelenik meg osztályunk egén .. . Itt elakadt. Veszedelmes csend következett be. Minél tovább tartott, annál kockázatosabb s diákszívet csiklandozóbb. A szájak rángatózni kezdenek. A szónok nagy zavarban van. De pillanatnyi sikertelen gondolkozás után ismét neki fohászkodik : „A mélyen tisztelt Igazgató úr néha ugyan, mint komor felhő jelenik meg osztályunk egén“ ... A szónok homlokára kiül a verejték, de tovább folytatni nem tudja. A többi diák mozgolódni kezd, némelyik a kezével, másik zsebkendőjével babrál a szája, orra körüL A tanárok, vendégek egymásra néznek, mosolyognak. Az igazgató előrehajtott fejjel, eszes, kék szemeit a szónokra szegezve, halálos komolysággal, mozdulatlanul áll, s szemben vele a zavart emberke. Egy utolsó elszánással a szónok újfent a repetició segítségéhez folyamodik s újból megindul gördülékenyen és hangosan a gyönyörű mondat: „A mélyen tisztelt igazgató úr néha ugyan, mint komor felhő jelenik meg osztályunk egén.“ Hiába minden. Egyetlen szó nem jut eszébe a folytatásból. Kinos pillanatok telnek el. A fiúkat fojtogatja a nevetés, az orrukat fogják, a vendégsereg fiatal leányai alig bírják visszatartani nevethetnéküket, amikor ünnepélyesen, halk hangon, veszi át a mentő szót az igazgató : „...de áldásos esőt bocsátók reátok!“ Egyben egyik kezével a szónok kezéből átveszi a csokrot, a másikkal megsimogatja a kétségbeesett fiú fejét. Most aztán szabadon tört fel diákok és vendégek szivéből a kacagás. Csűrös István. Egyet-mást az agyagíparról vagy hogy készül a köcsög. Az agyagipar a legősibb mesterségek egyike. Edényekre mar az ősembernek is szüksége volt. Eleinte valószínűleg kőből faragta edényeit, de már korán magára vonta figyelmét egy könnyen formálható plasztikus, napon elég keményre száradó anyag — mely csaknem mindenütt található — az agyag. Mikor megismerte a tűzben való viselkedését, már formális agyagipar volt keletkezőben, mely gyors fejlődésnek indult annyira, hogy egy ma is használatos szerszám, a fazekaskorong fetalálása is a történelem előtti időié esik. A korong azután megszabja az edények végleges formáját, ugyanis a korongon készített tárgyak csekély kivétellel forgástestek. Ezt a formát megtartották a mai napig. Ugyanekkor az edények formája művészi szempontból is fejlődésnek indult, mely csúcspontját a görögöknél érte el. Az anyag előállítási módja ma is rejtély a kerámikus előtt. Ezek az edények minden máz nélkül tömörek és vízhatlanok. Egy kerámiai üzem ma is egy darab középkor. Amint belép az ember az ajtón, a sokféle tégely, kemence, állvány mellé, csekély fantáziával oda képzelheti az alchimistát. Az egyik teremfélét elfoglalja a nagykemence, amelyben majdnem 1000C°on égnek szilárd cseréppé a porhanyó agyagtárgyak. Mellette a kísérleti kemencék egész sora és a mázőrlést elősegítő (frittelő) kemence különös formájával hívja fel figyelmünket. A másik teremben földfémek vegyületeit zúzó dobmalmoknak sokasága zúg. A festőteremben a nyers vagy egyszer égetett vázákra ügyes kezek tarka, színes virágokat vetnek, kulacsokra plasztikus díszeket füleket ragasztanak. Tetszetős munka folyik mindenütt, benyomásainkat mélyíti az összes helyiségeket betöltő, az orrnak egyáltalán nem kellemetlen földszag. De kísérjük végig egy ilyen agyagtárgynak a születését egész addig, míg kikerül a kemencéből mint cseréptányér vagy műtárgy. A bányákból kikerülő agyag különféle szerves és szervetlen anyagokkal van keverve, ezektől alaposan meg kell tisztítani. A legáltalánosabb tisztítási mód az iszapolás. Hatalmas vízzel telt vályúkban leülepítik a benlévő köveket, durvább homokszemeket, a tiszta agyagot leöntik gipszből készült szikkasztó táblákba, itt a. gipsz magába szívja a vizet és az agyagból percek alatt gyúrható massza lesz. így kerül a fazekaskorogra. Ez megtartotta ősi formáját a mai napig. Lényegében egy függőleges tengelyre szerelt két ko
