Az Erő, 1925-1926 (9. évfolyam, 1-10. szám)
1925-12-01 / 4. szám
90 AZ E R fi 1925. december hó. A MAGYAR DIÁK • ANEKDOTAKINCSE . Régi pataki diákélet« E falak között lakott valamikor az ifjabb Rákóczi György s jószívvel gondolt vissza mindenkor az anyaoskolára, míg csak ellenséges lovak patkói szét nem taposták a fenesi síkon . . . Innét bontotta ki libertászászlait unokája, a legnagyobb az egész nemzetségből, amikor — Isten tudja hányadszor — fakadtak föl a dicső nemzet sebei ... itt volt mendikáns Kazinczy, a haza „szent öreg“-e és sok duhajkodást mívelt már akkor is Bessenyey Gyurka, aki olyan erős volt, hogy két öccsével együtt fél véka derejét evett meg egyfolytában, ha megéhezett keveset ... A Pletykadomb körül mutogatják még a helyet, hol a roppant tudományit Kövy profeszszor megállt egyszer s a fölzenditett jurátusok csoportjának élén megfenyegette szelíden a vezért: „domine Kossuth, magából nagy országháboritó lesz valamikor . ..“ Hát az is lett, áldás a poraira! Itt járt Csokonai a vékony nyakával, míg elé nem vette botját s'el nem vándorolt a vándormadarakkal. . . Ebben az időben élt még néhány professzor, aki emlékezett rá, hogy Szemere Bertalan, mivel szegény nemesi fi volt, téli napokon — hideg szoba helyett — a városszéli kazlakba bujt s ott tanult angolul, mialatt gyakran volt kénytelen kékülő körmei alá fújni. Mert olyan volt benne az elszántság. No, csinált is galibát később domine Kossuthtal együtt és annak ellenére ... A vársáncok alatt sokat bolyongott valamikor Tompa, itt költvén első regéit s már akkor is szívfájdalmakról panaszkodott. És innét indult el ordas-télben Tóth Ede. Vásott kis kabát volt rajta, hóvihar dühöngött s a szegény ripacsjelölt a Pityergő-dombról mikor visszanézett volna még egyszer, könnyei az arcára fagytak. Itt peckáskodott Zempléni Árpád, mert szegény volt már akkor is, nagyon szegény ... És a többi nagyok ! És a többi kisebbek, akik, ha nem is tudtak a nagyok után szállni, de itt maradtak a földön s ezen a földön dacos magyaroknak ismerte őket mindenki. Igenis, megtartották a hitet minden időben ! Éltek ezek az emlékek ! A mai nagydiákok őrködtek a tradíciókon s szájról-szájra adták őket az apróbbaknak . . . Korpa János látta még az exitust: mint mentek ki rektóriára az utolsó diákok, sőt részt is vett a búcsúzkodásaikban. Az egyházkerület híveinek és az ifjúságnak egyik érintkezési módja volt ez a régi szokás. Valamelyik faluban elhalálozvan ä tonitó vagy a kántor, három-négy presbiter — közköltséggel ellátva — szekérre ült s meg sem állt, csak a kollégiumi varoskában, ahonnét is nem volt szabad hazatérniük pót-tanitó nélkül. A presbiter urak megérkezvén Patakra, kiálltak a főiskola kapujába, hogy szemrevételezzék a jövő-menő diákságot. Mikor aztán kiválasztottak maguknak néhányat, a vállalkozók közül egy másik, szőkébb szelekció következett, amelyben külön jelentősége volt az illető egyén testtartásbeli mivoltának, eikölcsi feddhetetlenségenek s mindenekfölött „orgánumának a hanganyagban“. Hogy aztán a rektóriára vállalkozó diák- meg a nagytekintélyű presbiter urak megegyeztek volna, kézadás és némelyes áldomás következett, amely később belenyúlt a muzsafiaktól való keserves búcsúzkodásba. A tógátus megkapván az Alma Matertől az obsitot, a szekér előállt a kollégium elé s ugyanakkor egy hordó bort vertek csapra a szekéren. Seregleüek mindenfelől a búcsupohárra s egy kézszoritásra. Es merítették a bort a távozó egészségere. Mert nem tudta senki, visszajön-e még a búcsúzó, avagy végleg ottragad-e valamelyik abauji vagy gömöri falucskában ?. Ahogy aztán feltornyosult a jókedv, a szekér megindult lépésben, azalatt valamennyien ittak s száz zengő torkon felhangzott a tógátusok búcsudala : Kezemben van már az útileveleni : Nem diák már Patakon az én nevem . . . Szállt a nóta, szállt. A távozó a szekéren ült már, a többiek összeölelkezve mentek ketfelől a szekér oldalán, utcaszélességben s minden kislány könnyezett az ablakban. A tizedik háznál megállapodtak, megint ittak s viharosan fújták valamennyien : Sok víz lefoly még addig a Bodrogon, Mig engemet lát valaki Patakon . . . így állapodtak meg többször nehéz szívvel még egy utolsó koccintásra. Az Aranyszarvasnál stáció következett, ha elfogyott volna a hordo. Másik stáció a Kutyakaparó volt a város szélén, harmadik és végső a Pityergődomb. Itt összeölelkeztek, még egy keserű éneket fújtak el könnyes arccal, akkor a kocsis megrántotta a gyeplőt, megdöccent a szekér, elment a diák. Sokáig néztek a távozó után, kalappal integettek neki, mig egy kanyarodónál el nem^tünt a szekér. Kis porfelhő maradt utána, melyet valami kósza szél kavart az úton. Ezek már régebbi történetek voltak, de sok hagyomány élő marádt ebben az időben is. December lett, közeledett a karácsony s az egyletekben nagy elevenség volt észlelhető. Legáció előtí álltak s némi izgalmak közt kezdték meghányni-vetni az ünnepvalasztás eshetőségeit. A nagy diákok élénk szóbeszéd közt jöttek-mentek a folyosókon s a mendurok dobogó szívvel fidelgettek, hogy a tiszteletes és joiász urak közül melyik szólítja meg őket: nem volna-e kedve szublegátusnak menni ? Az előkészületek akkor már megindultak. A feketetáblán napokkal előbb megjelent nagvtiszteletü Novák Lajos főiskolai lelkész és közigazgató úr felhívása, hogy ekkor és ebben a tanteremben fog végbemenni a „futás“. És szombat délutánonként gsapatostul jelentkeztek futásra a nyolcad és hetedgimnazisták, ha szándékuk volt ünnepi követségbe menni, úgyszintén mindazok az akademístak, akik még nem voltak légátusok ... ^z emelvényen foglalt helyet a nagytiszteletü úr, úgyis mint az előadóművészet és szónoklattan tudora s a pódiumra egymásután léptek föl a legátusjelöltek, hogy probapapolásra jelentkezzenek. Nem volt játékvállalkozás : valóságos futás a vesszők közölt. A fika, aki jelentkezett, belefogott a szónoklásba:
