Az Erő, 1925-1926 (9. évfolyam, 1-10. szám)
1925-12-01 / 4. szám
1925. december hó. AZ ERŐ 85 Álmos : Ki szelet vetettem, most vihart arattam, kétfelé a népem, s egyedül maradtam. Amazok készülnek indulni keletre, de az íjjasoknak lesz-e menni kedve? És hát én magamnak lesz-e kedvem menni, legjobb hitem ellen népemet vezetni ? Mert én csak úgy érzem : arra van az utunk, amerre már több száz esztendeje futunk. Amerre ezek mind olyan vissza vágynak, talán már híre. sincs annak az országnak. És ha napnyugatnak, ... ha fiamnak hinnék ... ? (Kiáltoz) Fiam! Katonáim... 1-Vigyetek el innét. . . ! (Kint moraj. Egyenletes, szabályos lépések zaja.) (Folyt, köv.) Ezüstös Karácsony. Akkoriban még szerette az Ég a Földet. Karácsonyra minden bizonnyal elküldte neki nemes ajándékát : — Nesze, Te Föld, itt az ünnepi ruha . . . Esztendő végére nagyon is megkopott, szürke öltönyödet cseréld fel ezzel a patyolatfehérrel; ej, ne szégyenkezzél nagy Karácsony napjan; szívesen adom, vedd szívesen, na tessék ! Akkoriban ... Gyermekkoromban. Bizony, jó régen volt. Régesrégen . . . azért emlékszem rá nagyon is jól: be furcsa, mentül régebben volt, annál jobban emlékszik a történetre az ember. Vagy annál szívesebben. És hullott, hullott a puha hó. És az ajándékozó nem ismert társadalmi különbséget, ellátta megbízható gúnyával a büszke dombot, de a szerény völgyet is — pocakos domb oldalában meghúzódót —- sőt néhány hatalmas égi-marokkal tán többet is adott a völgynek és. . . a juhászházakat — teszem fel — olykor úgy kellett kiásni a hóból. Ott túl a Dunán. De a Vérteseken innét. Tanya szélin. Szép fehér, jó vastag bunda, hóbunda: örült annak a puszta. S örültünk annak mi is. a puszta lakói, legapróbb lakosai különösen : száz lapdához jutottunk egyszeriben s mégis csak jobb a hólapda, mint a gummilapda, nem kell vigyázni a hólapdára: ha széjjelfakad, ott a rengeteg lapdagyár köröskörül, csak le kell hajolni a játékért. Ott van ? Ott volt.. . Mindig fehér volt az egykori Karácsony. Olyan sokszor köszönt be a mostani fekete ruhában. És ha mostanság esik is olykor valami kis hó, bizony csak kevéske, mintha körömnyi foltot vetnének nagyon rongyos koldus condrájára ; ejnye, be szomorú istória ... Nem szereti már az Ég a Földet? Ezüstös hó a Földön, ezüstös csillagok az égen Karácsony estéjén. S künn,.a csillag-fényes, hó-fényes udvaron nagy zenebona kerekedett. Pattogott a béresostor, rikoltozott a kanásztülök, az igaz, a duda csak dörmögött: vannak duda-lelkek, akiken nem fog a Karácsony sem; kocsisok, béresek, pásztorok jelentették igy lelkes örömmel, hogy megszületett a kis Jézus. És bejött Gothárdi, az öreg majorosgazda és gyönyörűségesen elmondta azt a köszöntőt, amelyik minden esztendőben úgy végződött: „ ... és ha az Úristen kiszólíttya iket az úrnyékvilágbul, aggyon lelkűknek örök üdvösséget, szivembül kívánom“. S aztán jött is a Jézuska, csillagfényes Égből, hófényes Földre. Töméntelen ajándékot hozott. Megtudtam utóbb, hogy a kis Jézuska nem a maga személyében hozza a töméntelen ajándékot: nagyon örültem^ hogy így megokosodtam. Én szegényke. Milyen balga voltam, amikor örültem annak, hogy megokosodtam. Be jó volna mégegyszer azt hinni, hogy a kis Jézus maga személyében hozza a karácsonyfát. De milyen kegyetlen dolog, hogy muszáj megokosodni: ekkép egyszer mindenről, ami szép, kiderül, hogy nem igaz. Az Eg már aligha szereti a Földet. Dehogy is törődik azzal, milyen gúnyában várja Karácsony ünnepét. Ej, talán túlságosan sok gonoszságot követ el egy idő óta a Föld: a jóindulatot meg nem érdemli? A Föld bűnös lakosainak nem jár már ezüstös karácsony ? Nagyon is ritkán. Hanem miért bünteti az Ég azt a kis túladunai tanyát is Nagvilág vétkeiért? Mért nem küld annak sem fehér bundát? Hiszen ott éppen olyan jók az emberek, mint egykor voltak. Ott lakik most is apám, anyám. Oh, bizonyára szereti az Ég azt a tanyát: ott lakik most is — nagyon öreg apám és anyám. Fejükön az élet telének hava, ezüstfehér haj, Karácsonykor; de már tavaly karácsonykor is ott volt. De tavaly előtt húsvétkor is. Ne legyen vége ennek a télnek. Paulini Béla.
