Az Erő, 1925-1926 (9. évfolyam, 1-10. szám)
1925-12-01 / 4. szám
8tí AZ ERŐ 1925. december hó. A tejút Irta : VEKERDI BÉLA. Ne tévesszük össze ezeket a ködfoltokat távoli csillagoknak köddé Sűrűsödni látszó halmazával. Ily távcsővel fölbontható csillaghalmazok vannak a tejút szalagján kívül is, de ezek is hozzátartoznak azért a tejút csillagrendszeréhez. Egy pillantás a távcsőbe, ezek mivoltát rögtön elárulja. Az igazi ködöket hiába nézzük a leghatalmasabb mesiszelátóval: azok sohasem bomlanak csillagok halmazává, llóluk különben a színképelemző készülék is elárulja, hogy gáznemüek. Színképük nem szivárványszalag, fekete vonalakkal szaggatva, mint a Napé, vagy az állócsillagokká: hanem egyes különálló, fényes, színes csíkokból áll, s ez az izzó gázokat jellemzi. Ezek is mind belül vannak a tejút rendszerének határain. Van azonban az égboltozatnak egy csodás rejtélye, amiről még eddig említést se tettünk. Találunk ittott ködfoltokat, amiket a legnagyobb messzelátók sem bírnak többé csillagok halmazára bontani és amelyeknek a színképe azért mégsem csíkos, hanem az állócsillagokat jellemző szivárvány, fekete vonalakkal szaggatva. Mik ezek? Csillagok-e, vagy ködök? A távcső csal-c meg, vagy a színképelemező? Vagy oly rettentő távol vannak e rejtélyes tünemények, hogy a leghatalmasabb távcső is gyenge hozzá, ködszerű fényüket alkotó csillagelemeire bontani? Ne hagyjuk válasz nélkül e kérdéseket! A válasz arra a még érdekesebb kérdésre is meg fog nekünk felelni, hogy mi van a tévúton kívül? III. III. A fény gyorslábú paripa, de lusta volna ahhoz, hogy hátára ülve beszáguldozzuk a tejútnak sok milliónyi csillagból álló hatalmas rendszerét. Tízezer év is beletelne, míg elérnénk a legszélső állócsillagig, amelyen túl azután a sötét, halott, csillagtalan üresség következik. Pedig mi még tovább is akarunk repülni. A tér végtelen, s a tejút csillagrendszere, bármily kópzelhetetlenül óriási méretekkel rendelkezzék is: a végtelen térhez képest elenyésző csekélység. S hiú képzelgés volna azt hinnünk, hogy a tejút a mindeneég egyetlen benépesített birodalma, s rajta kívül nincsen semmi más, csak örök sötétség és üres pusztaság. Magunk mögött hagyva a mi csillagrendszerünket: vágjunk hát neki bátran a sötét világűrnek. De nem a fény sebességével, mert ha ez már a tejút határain belül is lassúnak bizonyult, mit érnénk vele itt a mérhetetlen nagyságú űrben? Meg kell előznünk a fényt a mi számunkra most oly lassú mozgásában, s a legsebesebb szárnyú sasnak: a gondolatnak fantáziaszárnyaira bízni magunkat. Nem kell félnünk: a tudomány gyeplőjével kormányozzuk fantáziánkat, s nem engedjük, hogy téves útra ragadjon bennünket. Nem lesz nehéz dolgunk, hisz íme: amint kiléptünk a tejút rendszeréből: máris régi, ismeretlen ismerősökkel találkozunk. Az égbolt nem oly vigasztalan sötét, mint gondoltuk volna. A posztófekete égről — mert hiszen az ég kék színét csak a Föld légköre adja — itt is, ott is halvány, tejfehér ködöcskék tűnnek elő; rájuk ismerünk: éppen azok a rejtélyes ködfoltok, amelyeket a színképelemző csillagok halmazának jelzett, de amelyeket a távcső nem tudott felbontani! A sokszor látott Andromeda-köd, a „Hering“; sajátságos hosszúkás alakjával s a Nagy Medve ködfoltja, mely mindenik közt leginkább kelti azt a benyomást, mintha egy forgó rakéta-kereket látnánk, sziporkázó, spirálisan kanyargó tűzcsóváival. Es még sok más, újabb meg újabb csillagköd, amelyek folyton nőnek fényben és terjedelemben, amint feléjük közelítünk. Álljunk meg most egy percre, valahol félúton az Andromeda-köd felé haladtunkban, és vessünk egy pillantást hátra, a mi tejútünk elhagyott csillagrendszerére. Hol van a tejút széles fátyola? Sehol, sehol többé! És semmi, ami megszokott alakjához csak némileg is hasonló volna! Hanem kutató szemeink egy hosszúkás ködcsíkot fedeznek föl abban az irányban,, ahonnan fantáziánk szárnyain útra keltünk: egy kicsiny csillagködöt, mely épp olyan, mint aminőnek hatalmas távcsöveink a „Hering“ ködét mutatják. Sarkantyúzzuk meg még egy kissé a fantáziánkat 1 Még közelebb repülünk az Andromeda-ködhöz és most már sejtjük előre is, hogy milyen látvány vár reánk. Igen, amint a tejút mögöttünk egyre jobban enyésző .fénnyel összezsugorodik, azon mértékben nő, nő és fényesedik az Andromeda-köd. Fénylő csillagok villannak ki belőle, amiket ezelőtt távcsővel sem láttunk . . . a fénylő csillagok ködös háttere egyre szélesebb, hosszabb, tejútszerü szalaggá növekszik, átöleli az égbolt egyik felét. .. elérünk az Andromeda-köd legszélső csillagához: vakító fényű nap mellett rohanunk el, mely 'rögtön mögénk hanyatlik . . . repülünk tovább a rendszer belseje felé; a tejúttá szélesült köd mindjobban nyúlik, most már a hátunk mögé is ér . . .. a két vége lassankint összeért, egybeolvad, a kör bezárult: egy pompás, széles tejút közepében találjuk magunkat, melyben ezernyi fényes csillag között halványan szűrődik felénk a rendszer távolabbi csillagjainak egybemosódó fénye! , A rejtély meg van fejtve! Minden ködfolt, miről a színképjelemző ábócsillag-típusú színképet mutat, de amit a leghatalmasabb távcső sem bir csillagelemeire bontani: egy-egy újabb tejút, egy tőlünk végtelen távol levő óriási csillag-rendszer, mely épp úgy, mint a mienk, millió és millió fényes csillagból, új világot szülő gázködből, vagy fénytelenül keringő kialudt Napból áll. De fantáziánk még nem nyugszik meg. Tovább repülünk egy másik csillagrendszerbe, ahonnan a mi tejútunkat oldalról láthatjuk; s ime a tejút, mely lapos korongjának éle irányában nézve, a „Hering“-hez hasonló elnyúlt, keskeny ködfoltnak látszott: oldalról tekintve, éppen olyan csodás pompájú, forgó, örvénylő mozgásra valló spirálist mutat, mint a Nagy Medve ködfoltja. Még itt sem állunk meg. Egyik csillagrendszerről, egyik tejútról a másikra szállunk, tovább, mindig tovább, közben mérhetetlen nagyságú sötét, üres, hidege tereken suhanunk keresztül, pillanat, alatt hátrahagyva oly utakat, melyeken a fény csak száz meg százezer év alatt tudna végighaladni. Hol van már mögöttünk porszemnyi lakóhelyünk, a Föld ? És hol van a ragyogó Nap? De hol van maga az egész hatalmas csillagrendszer, melynek a Nap is csak egv szerény porszemét képezte? Nincs az a hatalmas távcső, nincs az az érzékeny fényképező lemez, amellyel e rettentő távolságból nyomára akadhatnánk. Pedig e vég-
