Az Erő, 1925-1926 (9. évfolyam, 1-10. szám)
1925-11-01 / 3. szám
1925. november hó. AZ ERŐ 59 csak — fiatal ijjas — még nem vagyok Árpád. Majd, ha mi hét águnk válik végre egygyé, majd, ha minden magyar halni kész az egygyért, a hét vezér vére ha egy tálba csordul, ha örök hűséget ittunk majd e borbul, ha majd kardvasammal hétfelé vághattam, ha mind hét magyarok élére vágtattam, ha majd úgy repülök: mind szállnak utánam, ha majd megláthattam végre, hogy hazánk van, ha valóra tettem én kedvesem álmát, akkor leszek Árpád. Ijjasok, Regös, Kisasszony: Akkor leszel Árpád! Ijjas (leemeli süvegét): Vezérurfi kérem, én csak annyit [mondok, ott leszünk egy szálig, mind, ahol te mondod. Jól bevettük mi azt mi kemény fejünkben, ha nem egy a magyar, akkor haza sincsen. Ha sokfelé vagyunk, bizony, mit sem érünk, de minékünk már csak te vagy a vezérünk. Harmincezer ijjas áll itt a javábul, keményre faragva mind jófajta fábul, ha nem is rengeteg, szép kis kerek erdő, ha felkerekedik, felveri a felhőt. Ha szekeret csinálsz, a kerekén kezd el, •gy részt a más után apróra végezd el. Szekeret se lehet egyszerre megtenni, hét magyart se egyszer elibéd fektetni. Mert ez nem úgy megyen: huj-huj, csapd meg, hujrá ! forgasd, csavard, mássz rá, lökd el, kész van, fújj rá ! Jártas vagy te, urfi, harci tudományban, de azonfelül még sok-sok tudomány van. Zokon ne vedd, de mi sok, sok éjen átal, apránként szöktünk más magyarokhoz átal, ottan kérdezgettünk, szóltunk, ittunk, ettünk, mire hajnal pirkadt, szépen hazajöttünk, büszke álmaidnak jó ágyat vetettünk, legokosabb volt ez, amit csak tehettünk. Mert mind a magyarok már ez egyben egyek, nincsen a pusztában kóborolni kedvek. Mi hát elejtettük szónkat annál-ennél, hogy te új hazába minket elvezetnél. Nem is tudod, milyen könnyű volt a dolgunk, öreg sas szemekből könnyet is sajtoltunk, minden magyar ijjas ijja, kardja vár rád, bizony mondom néked, te vagy már az Árpád. Urfi: (Kitörő örömmel, meglepve.) Ijjasom, ijjasom, én leghűbb ijjasom, ennél nem szólhattál jobb hírt, azt mondhatom. Nincsen halogatni kedvem semmi már most, Almos vezér délre megkérdi a Táltost. Ha szállatnak mondja, akkor együtt mégyünk, ha keletre: minek pásztorok minékünk ? Táltosok, pásztorok, vénasszonyok minek ? A mi tüzes lelkünk egyik sem érti meg. Nem kell nekem magyar, csak az olyan fajta, aki érti a szót .rajta, magyar, rajta! . . . De nincs semmi szükség, hogy itt egymást szítjuk, delelőre ezt itt majd eligazítjuk. (Ijjasok ijjassal élükön elvonulnak. Halkuló moraj. Távoli éljenzés.) (Folyt, köv.) A bolha. Sorstragédia három felvonásban. Szereplők : 1. Én, hetedikes reálgimnazista. 2. János bácsi, előbbinek nagybácsija, kopaszodó, rendszerint bőkezű, de néha fukar egyéniség. 3. A bolha, (pulex irritans) a dipterák közé tartozó ravasz, drámai cselszövó szerepben, de mindvégig a színfalak mögött. Megjegyzendő, hogy első szereplőnek halvány sejtelme sines e harmadik szereplőről, a második szereplő is csak úgy halványan sejti a léteiét. I. I. FELVONÁS. Én (nincs egy veszekedett kopogó garas se a zsebében, azért igen tragikus vilagnézletű, elannyira, hogy monológot tart, sőt ezt is hatodfeles irambusban): Se rézgaras, se kroncsi, se fitying, Se shilling, ah. se más érték e zsebben Nem körforog, nem, órák óta már! A végső ficcsen egy titkos nyalókát — Gyermekkorom végső fellobbanását — Vevék a boltostól, s most rámterül A diákszobák bú-dús nyomora, Hazám, hazám, gyöngén vagy megszanálva, Ha ily derék fiadnak össz-zsebéből A pénz ily magvastól kihervadott. Mit tegyek ? Jó atyám, ő hajthatatlan, Anyám, bár szíve lágy de, fájdalom, Könyvre, segédkönyvekre (félre) értsd: puskákra Füzetre, nyakkendőre, uzsonnára S mindenre úgy megkörnyékeztem immár, Hogy februári fűtési pótléknak S húsz évi Önképzőkör díjnak is — fuccs! (Mereng, szemeit, zsebeit és elméjét forgatja) ... De hah, mi eszme gyűlt ki búmnak éjén, Mint pisla kis szövétnek, mely mind fénylőbb Reményt ragyogtat: ő az, János bácsi! Óh János bácsi, ki már többed Ízben, Megértéd ifjú szivem dobbanásait, Reményt csepegtetél fájó szivemre S zsebembe jónehányka banjegyet, Te léssz, érzem, kit megvágandalak! (Gyorsan kihúzza magát, csinosan szelídre simítja borzas, sőt olykor borzadalmas fürtjeit, megfordítja a kézelőjét, aztán útrakél a Józsefváros irányában. A hangulat már nem tragikus, inkább olyan középfajú-drámai.) II. FELVONÁS. (Jómódú józsefvárosi polgári otthon, Gizi néni a nőegyleti gyűlésen van, János bácsi ilyenkor nagyon enyhe hangulatú, egymagában kvaterkázik és egy huszesztendős kötet Vasárnapi Újságot olvas.) Én: (ráköszönök kedélyesen) Csókolom a kezedet, kedves János bácsi! János bácsi: Na csakhogy téged is lát az ember, bizony jóideje, hogy erre se dugtad az orrodat. Én: Hja, a sok tanulás! Az Önképzőkör tevékeny
