Az Erő, 1925-1926 (9. évfolyam, 1-10. szám)
1925-11-01 / 3. szám
58 AZ ER ö 1925. november hó. Azért megkövetem, úgy nézzen a szóra, vagyok kegyelmednek hű alattvalója. De magyar is vagyok, törzsem alvezére, hatvan puszta nyáron fakultam fehérre, tudom, amit tudok, látom, amit látok, mit ősanyánk mondott, megfogan az átok. Rendet tart Kegyelmed, senki sem mondhassa, nem egyszer le is sújt pásztorra, íjjasra ; de ha a szekeret egyre kell vasalni, le kell annak végül a sárba hasalni. Tönkremegyünk itten, elpusztít a puszta, ha nem igyekszünk az őshazába vissza. Nem csak én mondom ezt, mind az öregebbje, vissza, hazamenni, ehhez volna kedve. Táltosok hirdetik, regösök dalolják, soha, sehol nem volt olyan boldog ország. Ha kivertek onnét, mi puhábbak voltunk, gondtalanul éltünk, aludtunk, daloltunk, kancsal ellenségnek nem állhattunk ellent, de más nép tér vissza, mint amelyik elment. Esőverte, szélfútt, napsütöite, délceg, ha nem is oly cifra, de éppen ezért szebb. Különb népek vagyunk békés apáinknál, az őshaza vár ránk, indulhatunk immár. Ezt akartam szólni, Almos vezér, hozzád, világosítsd felém Te kegyelmes orcád! Álmos: Meghallgattam nyugton Kend hosszú beszédét, jól bevettem én az elejét s a végét. Nem mondott Kend újat. Jól tudom én ám azt, az öreg magyarok hol keresnek támaszt. Itt csak egy baj vagyon. Engem nem a. vének, minden egész törzsöm emelt fel vezérnek; nem mehetek addig sem jobbra, sem balra, amig egyakarat nem jön a magyarra. Nagyasszony: Azt mondom én, Álmos, én, az asszony[nénéd, jobban tennéd, hogyha Hadúrt jobban félnéd. Micsoda vezér az, halljátok-e szittyák, aki nem elől megy, hátulról taszítják! Vesse le Kegyelmed előttünk az álcát: Merre fordítja meg a vezéri pálcát ? Regös: Hiába, csak ember nem született arra, Hogy egyakaratot hozzon a magyarra. Álmos: Könnyű néked bátyám, s néked, asszonynéném, a ti helyeteket, hej, elcserélném én ! Ti az őshazáról szóltok jót és szépet, de én romlásába vihetem a népet. Nálam senki jobban nem tiszteli ősét, de énrajtam vagyon mind a felelősség. De látom, a népem teli nyugtalanság, mára delelőre a választ megkapják. Nincsen halogatni itten semmi már most, mára délelőttre megkérdjük a táltost. Minek enni egymást, tépni magunk vadúl, nyugatra? keletre? Majd eldönti Hadúr! (Lassan, méltósággal elvonul.) Alvezér: Nincsen már semmi baj! Megmondja az ujjam, csak keletre megyünk, Hadúr mellettünk van. Nagyasszony: Kend csupán a régi. Mind hiszi a jobbat... Várjuk meg a jóslást. Nem tehetünk jobbat. (Alvezér, nagyasszony el.) Regös: Se Hadúr, se táltos nem született arra, hogy egyakaratot hozzon a magyarra. (Tilinkózik.) (A vezéri sátor függönye óvatosan félrelibben. Vezérkisasszony kikémlel. Ahogy látja : csak Regös a színen, hozzáfut.) Kisasszony: Regösöm, regösöm, én kedves regösöm, nem tudod-e, hol van az én egy kedvesöm ? Regös (hamisan): Dehogy is nem tudom, már hogy én ne [tudnám, imitt áll előtted, nem ismersz meg, nézz rám. Kisasszony: Jaj, te hamis regös, jaj, te gonosz regös, ne kínozz, ha mondd meg, hol vagyon az idős, az én egy kedvesem, az én büszke daljám, jaj, mikor nyughatok az ő erős balján. (A szín mögött egyre erősbödő moraj.) HARMADIK JELENET. (A szin mögött a tömegből kiszalad a kiáltás: Éljen a vezérurfi ! Éljen a vezérurfi ! Éljenzés. Ijjasok élén bevonul a vezérurfi. Fiatal, délceg, ijjasok öltözetében, de vállán kacagány.) Ijjasok : Éljen a vezérurfi: Éljen a vezérurfi! Éljen ! (Éljenzés.) Urfi: Éljen! Éljen! Éljen! De hát ki az éljen? A ki éljen, nem az én csekély személyem. Éljent mondok én is, éljent mondok arra, aki biztonságot hoz el a magyarra. A magyar a régit alig hogy megunta, már új ellenséget zúdít rá a puszta. Nem is élet ez így, higyjétek el nékem, ahol a fű, a föld, az ég ellenségem. Nincsen szebb, dicsőség harci vitézségnél, az örökös harcot még sem szeretném én. Jó harcosok vagyunk, tudj’ az egész világ, de búza is vaayon, nem csupán hír-virag. Ijjasaink ökröt eleget rabolnak, de kenyeret sütni felejtünk maholnap. De minek a sok szó, mindnyájan tudjátok, ez a céltalan harc micsoda nagy átok. Én másfajta harcot hirdetek ma néktek, én meg is mutatom, hol az ellenségtek. Napszállatnak új föld, hegy, víz vár tirátok, magyarok, arra van a ti új hazátok! (Erős lendülettel nyugat felé mutat. Dörgő éljenzés.) Az új haza védett, hegyek árnyékozzák, nincsen is amannál tán boldogabb ország. Ha védik, ha hagyják : győzni kell, vagy halni, utánam, magyarok, azt kell elfoglalni! (Ijjasok mámorosán urfihoz rohannak, magasba emelik, ujjongva.) Ijjasok: Éljen az új vezér! Éljen új vezérünk! Urfi (megszabadítja magát, leszáll a földre): Nem addig, ijjasok. így semmit sem érünk. Nem egy új legelőt, nem egy darab rétet, hanem egy országot akarok én néktek, réthez a vezéri pálca megfelelne, országhoz, magyarok . . . (Tétovázik, keresi a szót.) Regös (Urfi beszéde alatt egyre közelebb jön, belevág a szóba, mintegy sugallat hatása alatt): . . . első fejedelme! Ijjasok: Éljen Árpád, éljen ! Más ijjasok : Árpád ! Éljen Árpád ! Urfi: De hát ki az Árpád? Nem vagyok én Árpád, játszódva ugratom puszta'vizek árkát, néha, unalomból, magam állok vártát,
