Az Erő, 1925-1926 (9. évfolyam, 1-10. szám)
1925-11-01 / 3. szám
1925. november hó. AZ ERŐ 57 Pásztor: Nem hallgatsz te rongyos, pusztulásba vinnéd még te is a magyart, — hord el magad innét. (Fenyegeti.) íjjas : (Felugrik). Ne hagyd magad regős ! Kumisz csurog [szádból, el ne hallgass semmit a szinigazságból. Regös: Imitten dicsérnek, amott majd megesznek, nincsen könnyű dolga a magyar regősnek. (Hátravonul. Kivilágosodik). Pásztor ; Én meg csak azt mondom : százszor jaj minékünk, amért az őshazát elhagyta mi népünk. Csak egy a mi dolgunk : gyorsan hazamenni, ami a miénk volt, act kell visszavenni. A vezérkisasszony álmodhat uj földet, de napszállat felé nem megyünk mi többet. (íjjas felé.) Ha olyan legény vagy, ha olyan nagy vagytok, ott van az őshaza, annak ugrathattok, de, ugy-e, hogy könnyebb napszállati, satnya népeket igázni, akik megszaladnak, de a ferdeképű ellen napkeletnek, azoknak ugratni bizony fáznak kendtek. (Tűzzel.) De mi már nem bánjuk, menjetek, ha láttok, legyen kedves néktek a ti uj hazátok, vigyétek a puzdrát, vigyétek az ijjat, a lovakat is mind, meg a kengyelszijjat, mink itt megfordulunk könnyebbült teherrel vissza napkeletnek csak úgy gyalogszerrel Torkig vagyunk már e rongyos állapottal, kiverjük a kancsalt pusztakézzel, bottal. Azt mondom én néktek, azt mondom csak egyre, vissza napkeletre, vissza napkeletre ! Pásztorok: (Felugrálnak) Vissza, napkeletié! Visssza [napkeletre! Huj ! Huj! íjjas: Öreg ha nem nézném fehér szakálladat, bizony, hogy itt lelnéd tüstént halálodat. Harminc éve harcban rovom én a pusztát, de nézd meg ez ijjat, senkié sem tisztább. Hatvanöt csatában mindig előljártam, de semmit sem tettem, csak helyem megálltam. Hát csak azért mondom, mindegy az már nékem, keletnek, szállatnak van-é ellenségem. Nem arról van itt szó, tudja meg az apja, a vezérúrfinak jött a gondolatja, a vezérkisasszony ahogy megálmodta, napszállatra vár az uj föld minket ottan. Nagyapámnak apja, annak is nagyapja volt, ki az őshazát egykor odahagyta. Azóta a pusztán bujdosik a népünk, más viz a mi hősünk, más nap tüzén égünk, más magyarok vagyunk mint apáink voltak, mert mások az élők és mások a holtak. Aki visszavágyik egyre őskeletre, csak olyan az nékem, mintha sírba menne. Régtül fogva mondom én tinéktek ezért, nem jól vagyon ez igy, válasszunk uj vezért, olyat, ki e hétnek mind vagyon felette, aki nem viszjninket meghalni keletre, de visz új életre, előre ! nyugatnak ! Ijjasok : (Felugrálnak) Előre! Nyugatnak! Előre Nyugatnak ! Huj ! Huj ! MÁSODIK JELENET. (Reggeli világosság. A vezéri sátorból kilép Almos vezér, Öreg alvezér és Nagyasszony.) Álmos: Micsoda lárma ez ? Alvezér: Mi történt ? Nagyasszony: Ugatnak! (Aivezérhez) Nem látja kend, részeg mind az egész csorda, az ijjas meg hetet-havat összehorda, jól hallottam én a sátor ajtajából, irmag se maradjon minden fajtájából, volnék én a vézér, lófarkhoz köttetném, minden cselédjével innen kivettetném. Megbolondult ez mind! Az a boldogtalan, kelékótya, révült lányom, az oktalan amióta azt a bolond álmot látta, menne mind vesztébe, el az új hazába. Új haza ! Szörnyűség! Lehet is új haza, nem olyan az, mint a megkopott újjasa, ha újjasod rongyos, varrhatod az újat, de nem lehet hazád régibb is, meg újabb. Minek a sok beszéd nyugatról, keletről, Hadúr is csak egy van, haza sincsen kettő! Álmos: Csend legyen és béke ! Nem elég az ellen ? Magyarok ! Ne legyünk mi is egymás ellen. Sokan sose voltunk, kevesen maradtunk, amig ideértünk, sokat odahagytunk. Mi lesz vélünk, hogyha kevesbedünk egyre, széjjelszór minket az ellen kénye-kedve. Nyugatra ? Keletre ? Csak egy irányt adjunk, A legfőbb, magyarok, hogy együtt maradjunk. Alvezér : Nem jól megy a szekér, ha két bivaly húzza, az egyik csáléra, másik hajszra nyúzza, elszakad az istráng, megrekeszt a kátyú, megszalad a bivaly, a bajt meg mi látjuk. Azért, Álmos vezér, szavam volna hozzád, csak az a baj, sokan látják a te orcád. Álmos: Ijjasok, a lóra ! Pásztorok, mezőre ! Mindenki itt legyen pontban delelőre ! (Ijjasok, pásztorok kétfelé elszélednek. Regös előrébb merészkedik, a háttévben legubbaszkodik. A beállott csendben az előbbi dalfoszlányt tilinkózza.) Nagyasszony: Vezéri tanácsra gyűl össze az ország, hogy a mi népünknek intézze a sorsát, (Regösre [rivall) ez meg itten, ez a rongyos kelekótya . . . Regös: (Feltápászkodik) Nem fontos a beszéd, egy fontos: a nóta. Amit itt beszéltek, felejti az ország, de az én nótámat akkor is dalolják. Elpusztul az ember, elfakul a rovás, eljön még az idő, hogy a magyar szó más, de a magyar nóta, de a magyar lélek, az mindig egy marad, míg magyarok élnek. S amikor késő hírt mirólunk keresnek, fülébe csap nótám egy magyar regösnek. S mint bivalycsapáson találunk a nyomra, úgy talál ránk ő is, figyelve dalomra . . . Ha menyasszony mondja, elmehetek innen, de hol én nem vagyok, ottan Hadúr sincsen! Álmos: Maradjon a regös! (Aivezérhez) Kend meg hadd [beszéljen! Alvezéry így kezdem a szómat: Álmos vezér éljen! Álmos vezér éljen! Mert őt választotta mi törzsünk vezérnek, hogy ránk szakajtotta a nagy vizek partján rossz Ármány az ellent, akkor a vezérség kemény kézbe kellett. Az én vén kezemet reszketősnek vélték, a vezéri pálcát Kegyednek Ítélték. Az ősi szokásnak ki állhatná útját, a vezéri pálcát jó kezekbe tudják.
