Az Erő, 1925-1926 (9. évfolyam, 1-10. szám)
1925-11-01 / 3. szám
1925. november hó. A Z ER Ö 55 — Nem ikértem tőled tanácsot! Legjobb lesz, ha ezután nem háborgatsz bennünket. A kis Weidinger még akart valamit mondani. Szomorúan nézett a szemembe, de én faképnél hagytam. Nemsokára azután elkövetkezett a nagy nap. Kora reggel kimentünk a szőlőhegyre. A szedők vidám dala zengte be az egész hegyoldalt s délfelé a cigány is megérkezett. Jöttek a vendégek csapatosan. Az idő gyönyörű volt s mi nagyban készülődtünk az estére. A fiúk mind ott voltak, csak a kis Weidinger hiányzott, pedig még előtte való nap, mikor találkozott velem az utcán, megkérdezte félénken: — Hát én nem mehetek ki, Pali? Szeretnék veletek lenni. Én azonban kegyetlenül visszautasítottam: — Csak maradj otthon! Mikor sötétedett, felállítottuk a póznákat, felraktuk a rakétákat a lécekre. Engem valmai csodálatos belső hevület fütött. Bíztam a sikerben. Egy vaskos, lécre erősített papircsövet akasztottam egy karóra. Csillogó tekintettel simítgattam végig. — Ez fink . . . Majd meglátjátok . . . Száz tüzkígyó fog kibomlani belőle s a végén ropogva hull mind a földre... Majd meglátjátok! Az egyik fiú hirtelen mellém lépett s a fülembe súgta: — Te, Weidingert láttam az elébb. . . — Micsoda? — Igen. A bátyám szivarért futtatott át a szomszéd szőlőbe, Bucskiékhoz, mert ott felejtette a szivaros csomagját s láttam, hogy Weidinger meglapult a szőlőárokban. —- Ne törődjünk vele, — szóltam én foghegyről. — Az a fő, hogy minden sikerüljön. Már sötétedett. A diófa fölött reszketett az esthajnalosillag. Egyszerre látom, hogy az édesapám lépeget felénk. Odaszólt hozzám csendesen: — No fiúk, ügyeskedjetek. Tudjátok, hogv kijött a polgármester úr is?... Megtisztelt bennünket. Valamennyien ollkomolyodtunk. A kezem remegett, amikor a tüzcsóvákat kiosztottam a fiúknak. A vendégek a verendán gyűltek össze. Az édesapám a puskájával a levegőbe durrantott s harsányan felénk kiáltotta: — No, most kezdődhetik! Én gyújtottam meg az első rakéta-kanócot. A szívem hevesen vert, a homlokom verejtékes volt, a kezem reszketett, de a hing belekapott a kanócba s szikiázva égni kezdett. Elfutottam s- lázas izgalomban vártam, hogy a rakéta tüzcsóvája a levegőbe emelkedjék. A sziporkázó tüzkígyó végigfutott a kanócon, eltűnt a rakéta csövében, a másik pillanatban a cső lobbot vetett s alól sisteregve köpte ki magából a tüzet, azután lomhán egyet ugrott, majd hirtelen lekókkadiva a földre buikott s a fűben tüzet szórva, vergődve bukdácsolt, amíg az erejét ki nem adta. A verandáról halk moraj hallatszott. Nagyobb baj azonban nem volt, mert még mindenki várakozott. A következő pillanatban egyik pajtásom gyújtotta meg egy másik rakéta kanócát. Az agyam lüktetett, a mellem majd szétpattant, az arcom hevesen tüzelt, úgy lestem, mi történik. A kanóc sisteregni kezdett, a rakéta torka ontani kezdte a tüzet. — Most! Most! — rebegték az ajkaim s szívszorongva várakoztam. A pajtásaim meredten figyeltek a csöndben. A verandán is néma csönd volt, amikor egyszerre rettenetes pukkanás hallatszott. A rakéta ezer darabra robbant szét s tüzes rongyai szerterepültek a sötétbe. A verandáról gúnyos, lekicsinylő kuncogás, félig elfojtott nevetés foszlányai röpködtek felénk, amikor én halálos elszántsággal a nagy rakéta felé rohantam, amit a tűzijáték fénypontjának szántam. Ez azonban meg se gyulladt. A kanóc sistergett egy kicsit, de a tűz a'rakéta torkában elfulladt. Le akartam vetni magam a földre. A torkom elszorult, könny szökött a szemembe s fájdalom nyilait a szívembe. Éreztem a rettenetes kudarcot. A fiúk odagyültek köréin: ■— Mi lesz? Ez a szégyen! A verandán már tétován zúgott a vendégsereg. Szerettem volna elsülyedni, vagy a világból kiszaladni, amikor egyszerre, talán ötven lépésnyire tőlünk, a kis szilvás mögött, egy gyönyörű rakéta harsant a sötét ég felé, utána hirtelen egy másik és harmadik Fenn pattogva vált ki belőle a csillagzápor s a verandán zúgott a taps. — Éljen! Éljen ia kis tűzmester! Éljen! Én csak bámultam tétován s a szilvafák mögé meresztettem a szemem. Ott folytatódott a csoda. Egyik rakéta a másik után röppent a magasba. A verandáról a vendégek elragadtatása hallatszott s a cigány is rázendített. Egyszerre a szilvafák előtt gyönyörű vörös görögtűz lobbant fel, mintha magátul gyulladt volna. A fény elöntött bennünket s csak azt éreztem, hogy engem cipelnek a veranda felé. Tíz kéz is nyúlt a kezem felé, üdvözöltek, poharat tartottak felém. Egy szép, fehérruhás asszony megcsókolta a homlokomat. Alig vártam, hogy menekülhessek. Rohantam a fiúkhoz:-— Mi ez ? — Weidinger, — susogták a fiúk. -—- Ő rendezte az édesapjával. — Hol van ? — Már elmentek. Hosszú kanóccal meggyujtották a görögtüzet a szőlöárokból s elmentek. Másnap a legelső dolgom volt, hogy a kis Weidingert megkeressem. A szememben könny' csillant meg:-— Bocsáss meg! — kértem remegő hangon. Ez mosolyogva vont vállat. •— Tudtam, hogy rosszak a rakéták, hát . . . Megbeszéltük édesapámmal... Hirtelen magamhoz öleltem a sápadt, szeplős arcú fiút. Aztán a vállára tettem a kezem s a szemébe néztem: — Csinálok én még jó rakétát, meglásd, Weidinger ... Ezekben sok volt a puskapor. Weidinger szelíden, jóakarón bólintott. — De akkor megengeditek, hogy' én is segítsek? Ó! — tört ki a keblemből. S meleg szavak fakadtak a számon: — Kedves .. . kedves, jó barátom . . . Es csináltunk is aztán rakétát. Vagy ő csinálta? De mindig úgy tett, mintha én csináltam volna. Később elsodorta mellő'em őt az élet,. aminthogy lassan mindenkit elsodor, aki kedves nekünk, de én persze ... azt a tűzijátékot el nem felejtem soha.
