Az Erő, 1925-1926 (9. évfolyam, 1-10. szám)
1925-11-01 / 3. szám
54 AZ ERŐ 1925. november hó. vele együtt a dolgozatomat is, mert most már tintám sem maradt. A dolgozatomat nem tudtam megírni. Vége van hát a világsikernek. Sőt komolyabbra is fordulhat holnap a dolog, mert valószínűnek tartottam, hogy Buzolka tanár úr nem fogja elhinni az esetet. Egyébként magyarból akkoriban jelesre álltam. Szerintem jelest érdemeltem ki dolgozat nélkül is. Buzolka tanár úr rövidlátása az oka, hogy feleléseim alkalmával a nekem "járó egyest az előttem vagy alattam következőnek írta be, az ő négyesüket pedig az én nevem mellé. Ennek én igazán nem voltam az oka. Ám ezt hiába mondtam apámnak is, nem hitte el. Ilyen tévedésen alapult az intőm is. Ez az intő is az utánam következő Csicsákot illette volna, aki köznevetség tárgya roppant feledékenysége miatt, mert minden órán csak annyit tud mondani: — Tanár úr kérem, tudom, de elfelejtettem, nem jut eszembe. Most is emlékezem rá, hogy ezen a különös estén lélekzetvesztve rohant be hozzám, mikor én még mindig az előbb történt különös eset hatása alatt állottam. — Szipák kérdezteti, —■ hadarta —- mért nem jöttél el, azonnal magához kéret bizalmas konferenciára. Hanyagul legyintettem a kezemmel: — Most? Ilyen eset után? — Milyen eset után? — Hagyd el, majd megtudod holnap. — Ugyan, mit meséljem el neki most? Úgyis elfelejtené holnapig. — De hát, de hat mégis mit mondjak neki? — Semmit! — kiáltőttam. — Semmit ne mondj neki! — No, ezt nem fogom elfelejteni! — kiáltott vidáman és elrohant. Nem. Ilyen állapotban nem is mehettem el Szipákhoz komoly önképzőköri titkos ügyeket megbeszélni. A tintaember után maradt fekete csepp is lassan felszívódott, semmi sem maradt a helyén, csak egy kerek folt a padlón. Másnap Buzolka tanár úr nem fogadta el az excusatiomat. Egyszerűen nem hitte el különös kalandomat. Világosan láttam, hogy valami négyesfélét írt a nevem melletti rovatba, bár lehet, hogy dicsérő titkos jel volt ez, mert talán elhitte különös esetemet, csak nem akarta mutatni az oszály előtt, hogy velem együtt érez. Minden esetre meg fogom nézni ezt a bejegyzést, ha alkalmam lesz rá. Mert én, hangsúlyozom, va'óban ezért nem tudtam megírni magyar dolgozatomat. Szirmai Andor. A tűzijáték. Irta : PÁSZTOR JÓZSEF. Régi, diákemlék ez is. Egy röpke foszlány, gyorsan tűnő eseményeiből az ifjúságnak. Ma is alig tudom megmegyarázni, hogy miért rajongtam úgy akkoriban a tűzijátékért. Egy este, ■—• lehettem talán tizenkét éves, — levitt édesanyám a Népkertbe, ahol valami népünnepség volt. Kivilágított lampionok himbálóztak a vén nyárfák törzseire kötözött sodronyon s az égő viaszgyertyák szaga J>ele~ áramlott a nyári virágok fűszeres illatába. Bementünk a nagy deszkasátorba, ahol már folyt a tánc s néztük a táncolókat. A zene szólt, a pillanatok gyorsan repültek, amikor egyszerre kívülről éles trombitaszó harsant bele a sátort betöltő cigánymuzsikába, utána pedig csattanó ágyúlövés hallatszott. Egyszerre mindenki a kijárat felé tódult s az áradat kisepert minket is a fényből, a kert nagy, mély árnyékos ölébe, ahol a tisztást bágyadtan övezte körül a halk szélben ingó lampionok koszorúja. — A tűzijáték! A tűzijáték! — kiáltotta mindenki lelkesen, csillogó szemmel. Még meg sem álltunk a sötétségbe süppedt hatalmas térség előtt, ahol a homályban, mint apró gnómok, emberek futkostak és motoszkáltak, amikor egyszerre, mint a földből kifakadt tüzsugár, az ég felé tört harsogva egy rakéta ragyogó csóvája. Fenn a magasban egy pillanatra ellankadt irama, a sugár tüzkalászba bomlott, szétfoszlott s az ég álmodó, sötét taván, színes, puha fényű csillagok pattantak ki a homályból s lassan szállongtak vissza a föld felé. Sohasem felejthetem el azt az érzést, amikor ezt megláttam. Valami hirtelen ébredt rajongás támadt a lelkemben. Elbűvölt, magával ragadott a rakéták harsogó felfelé törése, a tüz-szikrák aranyesője s lel keni re hullott s az aláereszkedő, bensőségesen fénylő csillagok boldog örömet ébresztettek bennem. Éreztem, hogy meg kell tudnom a rakéták titkát. Másnap, még alig pirkadt, rohantam a Népkertbe s lázasan kutattam a fűben. Lőporfüsttől megfeketedett, piri papircsöveket találtam itt-ott, melyek hoszszú fenyőlécekre kötve hevertek a hervadó fűben. Papirfoszlányok, félig elégett görögtüzes bombadarabok hevertek szanaszét, mint csata után a hullák ezrei. Egész ölrevalót szedtem össze belőlük. Azután lázasan feküdtem neki, hogy a rakéták rejtélyét megfejtsem. Nemsokára szereztem is valahonnét egy könyvecskét, ha jól emlékszem, „A kis tűzmester“, — ez volt a címe. Akkoriban nem érdekelt más semmi. Ami pénzem volt, azon puskaport, ként, klór káliumot és más vegyszereket vásároltam s készültem magam is a tűzijátékra. Úgy volt, hogy egy szüreti mulatságon mutatom be' a tudományomat. A pajtásaim mind segítettek. Papirt vágtunk, csirizeltünk, faszenet, puskaport törtünk egész nap s kotyvasztottuk kis boszorkánykonyhánkon a sokféle robbanószert. Az elméletet azonban csak én értettem, a többi az utasításomra dolgozott. Egy nap egy vékony, szeplősarcú iskolatársam, a kis Weidinger, félrehúzott. A szemembe nézett s komolyan kezdte: — Te,‘Rali! Figyelmeztetlek valamire. Az én édesapám nagyon jól ért a tűzijáték-készítéshez. Van is nálunk otthon, készen, mindig egy csomó rakéta. Elmondtam neki, hogy csináljátok s ö azt mondta, hogy egyik sem fog a levegőbe emelkedni. Gőgösen mértem végig: