Az Erő, 1925-1926 (9. évfolyam, 1-10. szám)
1925-11-01 / 3. szám
1925. november hó. AZ ERŐ 53 A tintaember furcsa története. (Csálinger Pista naplójából.) Invocatio. Nagyon szépen és tisztelettel megkérem a Múzsát, adjon nekem erőt és egészséget, hogy meg tudjam írni azt a különös történetet, ami velem megesett. Tizenkét év óta járok már a főgimnáziumba, jelenleg a VII. osztály hallgatója vagyok; ez az eset négy év előtt történt velem az V. osztályban. Anynyira különös, csodálatos, hogy érdemes feljegyezni. A 1 őrt énét. Nyár felé jártunk már és közvetlen az évvégi szigorlatok előtt történt. A vizsgákat akkor „szigorlatoknak“ nevezték. Házi feladatul az utolsó magyar dolgozattanulmányt kellett megírnunk. Nem tudom már, milyen tétel volt feladva, valami igen komplikált psychogeodesiatherapiai téma. Akkoriban ilyeneket is tanultunk, llendes tantárgy volt, éppen úgy, mint a politikai philosophia, propedeutikai dinamika, állat- és növénymértan, geometriatörténelem, trigonometriai egészségtan és sok ilyen más. Azóta az országos tantervkönnyítési törvény a szellemi teherbíróképességi konferencia és tehetségvizsgálóbizottság javaslatára ezeket a tantárgjrakat eltörölte. A szigorlati téma igen nehéz volt. Ültem, ültem ■csak az íróasztalomnál és gondolkodtam. Ugyanaz napra ígértem meg Szipáknak, az önképzőköri elnöknek, hogy délután elmegyek hozzá, mert bizalmas, zártkörű önképzőköri ülést akartunk tartani titkos választási ügyekben. Választanom kellett tehát : vagy magyar dolgozat, vagy önképzőköri tit-" kos ülés. Maradtam. Meg akartam írni a dolgozatot, mert arra gondoltam, hogy ez nagyobb dicsőséget fog nekem hozni. Nagy értékű, hír.es dolgozatot akartam írni, ami majd tanári konferencia elé kerül. Kinyomatják az újságokba is. Felterjesztik a minisztérium dolgozatvizsgáló osztályába. Lefordítják idegen nyelvekre és a külföldi akadémiák ülésein is felolvassák. Előre örültem óriási sikeremnek és nagy gyorsan kibontottam most vásárolt tintásüvegemet. Vigyázva, lassan tettem le az üveget, egy pillanatra eszembe jutott, hogy valaha ez az üveg az Országos Főgimnáziumi Múzeumban lesz ilyen felírással: „Gálinger István VII. osztályú hallgató tintásüvege, amelyből világirodalmi sikerét dolgozta ki“. Beleütöttem a tollat a tintásüveg szűk nyakába — és az üveg hirtelen felborult. A tinta kiömlött. Végigfolyt az asztalon, a dolgozatfüzeten, vékony, hosszú sugárban csepegett le a padlóra. És ekkor történt a csoda. A lecsurgó tintából, mintha a földből nőtt volna ki, vékony, hoszszú, koromfekete alak emelkedett fel. És megszólalt. — Szerencséd, hogy megváltottál. Szólani se tudtam nagy csodálkozásomban, bámulva, elhiiive meredtem az előttem felmagasló furcsa alakra: — Én a tintaember vagyok — folytatta. — Igen sokáig ültem már ebbe az üvegbe zárva a könyvkereskedés polcán. Szerencsétlenségemre egészen hátradugtak. Körülöttem zöld, piros és kékszinű tinták, tussok sorakoztak, de sohasem került rám a sor, mert be voltam zárva üvegbörtönömbe. Végre te jöttél és megváltottál engem a rabságomból. No most én hálás leszek. Üsd csak belém a tolladat és írj! Nem kell gondolkodnod, mert vezetem a kezedet. A világ legszebb dolgozatát fogod megírni. No csak hamar, hamar! — Mi lese ebből! — gondoltam. — Ilyen eseti Micsoda nagy dolog lesz, ha én ezt holnap elmesélem. Bátortalanul fogtam meg a tollat. — Ide, idei — mutatott a tintaember a szivére. — Üsd belém! Már a levegőben volt a toliam, mikor rémülten vettem észre valami furcsa változást, A tintaember feketesége egyre halaványult, egyre kisebb lett, egyre fogyott. Nehezen, akadozva beszélt: — Írj! Nohát irj! Belevágtam a tollat a levegőbe, valahol a szive tájékán. Es akkor történt a még különösebb, a még furcsább. Valósággal összeesett, miközben láthatatlanná halványodott. Csak azt hallottam még, hogy elhalkuló hangon mondja: —■ Jaj, jaj, végem van. Mire ránéztem, semmit se láttam már. Semmi nem maradt utána, csak ejgy kis tintafolt a padlón. A nap melege magába szívta az egész tintaembert s
