Az Erő, 1925-1926 (9. évfolyam, 1-10. szám)
1926-06-01 / 10. szám
230 AZ ERŐ 1926. június hó. Lehet, valószínű, ihogy az emberi tudás már odáig jutott, hogy az ember megszűnt „ember“ lenni. Gépalakot vett fel, gép lett, mechanikai csoda. Lassan pirkadni kezdett. Az ablakok enyhe vörösséggel váltak ki a sötétből, kivül mozgás, zúgás, pöfö■gés, ütemes zaj hallatszott. Óvatosan, halkan kinyitottam az ajtót. Abban a pillanatban á csarnok hátsó részén óriási ajtó csapó,, dott szét magától s a csarnokban álló gépek egyetlen pillanatban, egyetlen mozdulattal felfigyeltek . Úgy tüut fel, mintha katonák lennének, akiknek „vigyázzt“ kiáltanak. Folyton gyorsabbodó ütemes puffogással agyenkint kisétáltak a csarnokból. Alig néhány gép maradt csak odabent, úgy néztek iki, mint elgyengült betegek. Ahogy így ott álltam a hatalmas csarnokban, nem .is láttam honnan, az öreg ember lépett elém. Nem tudtam vele beszélni, de önkénytelenül is ragaszkodást, bizalmat éreztem iránta. Könyörögve tártam ki karjaimat; szó nélkül is megérthette, hogy azt kérem: segítsen rajtam. Az én ősapám, aki Liliputban, Brobdimgnagban, Laputában, Hauhnhmben járt, mivel sem tudta bizonyítani igazát. Pedig Liliputból apró kis barmokat akart hozni a zsebében, Brobdingnagból a király szakállából készített fésűt és egyebeket. Ám minden elveszett a kalandos utazások közben. Én sem tudok bizonyíték okát elömutatni. Feljegyzéseim, nagy része Ultnutópiában maradt. Mas része Plemplemben kallódott el vagy Finsterlandban a tűzvész áldozata lett. Az itteni életem naplója is elveszett. Egy napon valami gép elkapta kezemből és egyetlen pillanat alatt megsemmisült. Az emberiség legnagyobb része bizonyítékok nélkül semmit sem hisz el. Nos hát, mivel igazoljam magamat? Különösen akkor, mikor nem is emlékezem már reá, hogyan tanultam meg az „egyetlen ember“ hihetetlenlül egyszerű nyelvét igen rövid idő alatt? Miért liát megtanultam. Ebből pedig megtudtam, hogy ebben a birodalomban egyetlenegy ember él csupán. . . Az utolsó ember a földön. Mióta él? Maga sem tudta. Minden, ami volt, elpusztult vele és gépeivel, ami pedig lesz, az valami új reincarnatio, valami új világ primitiv kezdete, a/ örök világ újra meg újra megszületése. Egyetlen ember élt tehát már csak a földön s jól emlékezem, mikor egyszer megkérdeztem: ki csinálta hát ezt a temérdek gépet, így felelt: — Az elsőt az ember. A többit a gépek, a gépek csinálták a gépieket. 4. Halál és megdicsőülés. Hogyan élt az egyetlen ember ebben a mérhetetlen kiterjedésű birodalomban, amelynek egyetlen lelkes lakója ő egyedül volt? Mert a temérdek gép is jóformán lakos volt. öntudatosan, pillanatnyi pontossággal végezték munkájukat. A nagy csarnokban óriási kapcsolótábla állt ezer meg ezer csavarral, fémgombokkal, emeltyűkkel, kapcsolókkal. Ez a tábla kormányozta a gépeket. Csak a megfelelő kapcsolást kellett beállítani és a gépek elindultak. Óriási távolságokba siklottak el, minden akadályt kikerültek, egymagákban arattak, vetettek, gyümölcsöt szedtek, élelmiszert, ruházatot állítottak elő. Nos hát, az idők folyamán feleslegessé vált az ember. Az ember munkáját elvégezték a gépek és már önmagukat állították elő. Az emberek tévedhettek munkájukban, a gépek soha. Gyakorta bebarangoltam az ember nélküli sivár földet és néha eljutottam a tengerpartig. Az öreg emberrel nagyon sokat beszéltem. Mindent tudott. Véges és végtelen dolgok felsőbbrendü philosophiája volt mindig beszélgetésünk kezdete és vége. És J)ár mindent, tudtunk, mégsem tudtuk meg azt, ami a kezdet és vég között van. Az öreg ember egyik nap rosszul! étről panaszkodott. Magas láz gyötörte s bár ágya elé állítottam a gyógyító-gépet, nem csillapult forrósága. Hatalmasabb erő állt a gép és beteg közé: a természet és a felsőbb hatalom. Napokon át virrasztottam mellette. Annyira kimerült voltam már, hogy egyik napon felültem egy futógépre és a tengerparthoz vitettem magamat. A tenger olyan mozdulatlan volt, minit a sima tó. Alkonyat lehetett már, mert ólomnehézségü szürke köd ereszekedett a csendes víz végtelenségére. Előttem feküdt az örök tenger, az örök természet, ami nem emberi kéz munkája volt, hanem az ismeretlen hatalomé. Ezen a földön sohasem láttam még nyomát az állatvilágnak. Most, hogy ott álltam a szürke alkonyaiban, egyszerre csak halk loccsanás fodrozta meg a tenger tükrét. Ezüstös osillanású hal vetette fel magát. Távolabb ismeretlen, pikkelyes, halfejű állat mászott lomhán a parton, hörgésszerű hangot adott, elmerült a vízben. A természet világa tehát mégis megmaradt. Van hát még állatvilág, ami majd tovább fejlődik és a világ alkonyán kezdetét veszi majd újabb vegetatio. Mikor hazamentem, a lenyugvó nap óriási vérvörös korongja párás ködbe merült el és én összeborzongtam a néma csendben álló gépek fantasztikus árnyékai között. Az öreg ember nagyon rosszul volt. Leültem ágya mellé és némán bámultan megkínzott arcára. A valamikor körötte élt emberek már mind meghaltak, irtózatos lehetett hosszú magárahagyatottsága. Láttam, hogy minden pillanatban meghalhat. Elborzadva gondoltam rá, mi lesz velem, ha egymagám maradok! Egyszerre felpillantott. Görcsös erővel emelte fel kezet és szóra nyílt a szája: — Fiam! •— Megragadta a kezemet, de többet már nem tudott mondani, a kezemet tartó kéz élettelen, fagyos volt. Meghalt. És utolsó szavában benne volt az egyedülvalóság, utódnélküliség minden szomorú gondolata. Lezártam szemeit, elmondtam az én elhagyott világom már majdnem elfelejtett imádságát, bezártam az ajtót. Gyötrelmes, nehéz éjszaka után egyik asztalosgéppel gyorsan koporsót készíttettem, belehelyeztem a halottat, megcsókoltam kezét, aztán a tengerpartra mentem szomorú terhemmel. Az ásógép mély sírt ásott, óvatosan leeresztettem a koporsót.
