Az Erő, 1925-1926 (9. évfolyam, 1-10. szám)
1926-06-01 / 10. szám
1926. június hó. AZ ERŐ 231 Valóban, úgy tetszett, hogy ä halott ember gépei öntudatosak. Jobbról, balról halkan surrantak a sír mellé. Körülállot.tá'k némán a sírdombot, vizes és olajos izzadásuk valóban olybá tűnt fel, mintha könnyeznének, siratnák a gazdájukat. Egész nap egyedül és szomorúan ődöngtem a sír körül, mert a gépeket is hazaküldtem. Őrjöngő kétségbeeáés fogott el. Mi lesz velem? Leültem a tengerpartra s miközben elgondolkodtam szomorú sorsomon, elaludtam. Hideg borzongásra riadtam fel. Előttem a határnélküli tenger terült el mozdulatlanul, némán, fölöttem meg a felhőtlen tiszta kék ég. Itt-ott felcsobbant a víz a felvetődő halak után, távolabb egy-egy ismeretlen óriási százlábú surrant a csenevész bokrok közé ... Es amint a tengerből kiemelkedő napba néztem, megéreztem,, hogy van még élet. A világ nem haltmeg, mindig újra és újra születik és átalakul. Van-e ezen a gépivilágon kívül más föld is, ahol élnek még emberek, nem tudom; lehet, hogy újabb útra indulok majd és keresni fogom Utópiát, amit annyian keresnek. Pedig meg tudnák találni, ha az ember „ember“ maradna és a Kezdet és Vég közötti úton visszatérne ahhoz, aki elindulásakor volt: az emberhez. Bármi is lesz a sorsom, bátran fogok további utamra indulni. Csodálatos megnyugvással kelteni fel és lassan megindultam az elhagyott gépek felé. — Vége. — Meszelő és Kondér Irta HAMVAS JÓZSEF. A hosszú, keszeg, vékony Balogh Dénest és a szélesvállú, kemény csomóra kötött Kara Bálintot nem igen látta még eleven ember máskép, mint együtt. A nyolcadikba jártak mindaketten és a kisebb diákok áhítattal nézitek reájuk. Mert Kara volt ünnepi alkalmakkor az ifjúság szónoka, Balogh pedig, a kitűnő tornász, sorra nyerte a tornaversenyek díjait. De míg az alsóbbrendű népség ilyen kegyelettel bámulta őket, osztálytársaik már évek óta egyiket se hívták a maguk becsületes nevén. Baloghot, hosszú, vékony voltára való tekintettel Meszelőnek, Karát pedig törpe gömibölyüiségénél fogva Kondornak hívták. Együtt laktak már negyedik esztendeje a Malomutcában. Nem tudtak meglenni egymás nélkül. Pelig nem egyeztek semmiben. Meszelő kitartóan szorgalmas tanuló, Kondér lomha, kényelmes alak. Azért mégis Kondér tudott mindent jobban. Mert amíg Meszelő az asztal mellett hangosan tanulta a másnapi leokét, Kondér hányáit feküdt a diványon, még a szemét is lehunyta, úgy hallgatta. Mire harmadszor olvosta Meszelő a leckét, odaszólt neki: — Ha megtanultad, kelts föl. Aztán majd hallgatom a másik leckét. Ezzel befordult és elaludt. Ha dolgozatot kellett írni, Kondér diktálta a dolgozatot Meszelőnek. De aztán Meszelőnek kellett leírni a Kondér dolgozatát 'is. Meszelő ugyanis nagy kedvvel irdogált mindenféle betűt és kitünően tudta a Kondér írását is utánozni. Kondér jeles diák volt, Meszelő csak kétharmad. Erősen kellett tanulnia, hogy ne hulljon egészen a gyenge hármasok közé. Amit könyv nélkül kellett tanulni, abból jól állt, de például latinból és mennyiségtanból csak kegyelemből ment át. A Kondér édesapja hentesmesterből lett földbirtokos. a Meszelöó cukorgyári vegyészmérnök. Néha disputáltak is ezen, hogy a független, de tudatlan paraszti élet jobb-e vágj’ a függő, de szellemiekkel is foglalkozó tudományos pálj’a? De megsérteni nem akarták egymást, hát elhalkult a vita közöttük. A nyolcadikban, már a tél vége felé történt az eset. A fizikai szertár a nyolcadikból nyílt egyik ajtajával. Ezt az ajtót éppen javították és egy óraközi tumultus alkalmával benyomta a tömeg. Egyesek belesodródtak a szertárba, valaki feldöntötte az Atvvoodfélo ejtő-gépet és a langaléta masina derékbatört. Meszelőt a kíváncsiság vitte oda, belökték, berántották rá az ajtót, a zajra berohant a szertárba a fizika tanára, aiki rettentően ingerült, szigorú ember volt és Meszelőt kapta ott az ejtőgép romjai fölött. Vitte is a félholt fiút a tanári szobába, az igazgató elé és a legborzalmasabb halálnemeket Ígérte neki. Kondor szembejött, velük az udvaron. Sonkászsemlyét vett a pedellusnál, ezt eszgetve, ballagott. Sebes észjárású esze átértette, hogy Meszelő bajban van és attól félt, hogj’ a megijedt gyerek nagj’on belekeveredik. Odalépett hát és alázatosan: nagj’Ot köszönt: — Kérem szépen, tanár úr, nem ő volt, hanem én. A tan ár rá mordult, hogy mit akar ? Most jött szembe velük, hogy lehetne ő?- Meg akartam kérem szökni. De aztán visszahajtott a lelkiismeret. — Hát maga törte el az ejtő-gépet?
