Az Erő, 1925-1926 (9. évfolyam, 1-10. szám)
1926-06-01 / 10. szám
1926. június hó. AZ ERŐ 229 dóm, hiszen csak keresztülszaladtam rajta, csodaképpen megmenekülvén. Nos hát, mi lesz most velem? Hol vagyok, laknak-e itt és milyen emberek, mi lesz a sorsom? Félelem fogott el. Ebben a lenyűgöző, dermesztő érzésben feküdtem a fa alatt, láttam, hogy a nap mindig lejebb és lejebb száll a semmi reményt üem nyújtó sivár láthatár szélére. Egyszerre felriadtam. Villámgyorsan talpraugrottam ,mert nagy messzeségből halkan zúgó ütemes zajt hallottam. A surrogásszerü hang mindig közelebb jött és tágra nyilt szemmel, mozdulatlanul, lebüvölve néztem a felém közeledő csodát. 2. A gép. A csoda egy gép volt. A földön szaladt, de senki nem kormányozta. Magától jött, mintha öntudatos lény lett volna. Csillogó szárnyai, karjai szabályos ütemekben halkan csattogtak, amint lassan elém csúszott. Két érckar lendült ki jobbra-balra, közöttük valami ülésfélét láttam. A két kar most óvatosan, lassan felém ereszkedett, mintha hívna, hogy üljek a székbe, öntudatlanul is felléptem a furcsa gép lőpcsőzetére, leültem a feliér fényben csillogó székre s a karok összecsukódtak. Folyton erösbödö zajjal, mintha szél zúgását hallottam volna, a gép megfordult és megindult. Mind gyorsabb és gyorsabb ütemben szaladt a síma, kopár földön. Néha-néha fellebbent a levegőbe, mint a repülőgép, aztán újra visszaereszkedett. Nem tudom, meddig mentünk így a végtelenül egyforma mezőségen, amelyen csak itt-ott tünedezott fel egy-egy elszáradt fa. Enyhén emelkedő dombokon szálltunk át s csoda módon semmi félelmet nem éreztem, hanem kíváncsian vártam kalandom végét, hova visz az élettelen, bonyolult szerkezetű és mégis öntudatosnak látszó gép. Alkonyult már. Úgy láttam, hogy a vérvörös színben égő nap tányérja óriási. Legalább háromszor akkora volt, mint a mi földiünk napja. Rőt fényében egyszerre csak óriási gépek fantasztikus alakjait láttam a távolban megcsillanni. De jobbról is, balról is gépeik surranását, zúgását, zakatolását hallottam. Egy pillanat alatt csodálatos látvány bontakozott szemem elé. Egyetlenegyen sem volt ember, a gépek maguktól szaladgáltak ide-oda, furcsa alakú csavaros karok lendültek a magasba, elfutottak a gépek, újak jöttek helyükbe. A gépeik éltek. Mintha f,ldből nőtt volna elő, óriási üvogtetejü csarnokhoz értünk. A gép megállt. Karjai szétcsapódtak és én leszálltam az ülésről. Újabb, másik kar csapódott elém és a csarnok ajtaja felé mutatott, mintegy paranesolóan, hogy arra menjek, lepjek be a csarnokba. Bár Ultrutópiában csodákat láttam, most mégis bátortalanul, szívszorongva léptem a csarnokba, érezve azt, hogy még nagyobb csodában lesz részem. 3. Az egyetlen ember világa. Vakító világosságba léptem, zuhantam. Óriási méretű, beláthatatlan terjedelmű üvegcsarnokba léptem. Emelet,magas gépek sorakoztak egymás mellé, halk surrogó hangjuk úgy tűnt fel, mintha beszélgetnének egymás között. Alig tettem egy-két lépést, a zaj rögtön megszűnt. Egy pillanatban hallgatott el egyszerre valamennyi gép. Fehér talárba öltözött, igen öreg ember jött felém. Megállt előttem. Körüljárt, megtapogatott, aztán ismeretlen nyelven szólt hozzám. Megtanultam már a jelbeszédet, elég alkalmam volt rá kalandjaim között, ilyenformán adtam tudtára, hogy ki vagyak, honnan jöttem és mit akarok. Megértette. Egyenesen előre mutatott, megindult és én követtem. A hosszú csarnokban végigmentünk a gépek sorfala között, majd újabb ajtó tárult ki előttem. Kényelmes, pompás szobába léptünk. Az öregember a puha ágyra mutatott, majd az élelemmel megrakott asztalra, aztán eltávozott. Az asztalra rakott ételt elfogyasztottam. Nem tudom mi volt, valami főzelékféle, de végtelenül jól esett. Az ablakhoz léptem. Sötét volt már, semmit se láttam. A gépek tömegének halvány körvonalai rajzolódtak csak a szemem elé. Hangokat is Ital lobtam. Halk poiifogást, szuszogást, néha-néha egy-egy éles sivítást, mintha a gépek fáradt munka után aludtak volna, mint száz meg száz elkínzott, elfáradt munkásember. Egy pillanat alatt vak sötétségbe merült el a szobám. Nem is tudom, mi világított, mert a fehér falak sugározták a vakító világosságot. Egész éjjel alig aludtam. A végsőkig feszített izgalommal vártam, mi lesz velem, hova jutottam, kik laknak itt? Mik ezek az öntudatosnak látszó gépek?
