Az Erő, 1925-1926 (9. évfolyam, 1-10. szám)
1926-06-01 / 10. szám
228 AZ ERŐ 1926. június hó. És én is vessem gondoltat se várva, Naiv-magam e sodró élet-árba És menjek arra, hol a többi jár? Nem. Még megállók. Egy perc gondolára Ily hosszú út előtt úgyis kevés. Bár jól érzem már minden gyöngeségem, Erőtlen voltom gyávaság ne légyen. r.1: -___...------------------------------ -----Megyek, megyek, ha kell, hullámok ellen, De fel nem adva semmit szent ügyemből. Ha meggyengültem és erőm kevés lesz, Majd szerzek bárhogy többet a kevéshez, De önbizalmam én nem vesztem el: Előre bátran, „az nyer, aki mer!“ 1016. Szöllössy István, 8. o. tan. .........................................--------------------------------------------------.......------------........ Ifjabb Gulliver csodálatos kalandjai. Irta: SZIRMAI ANDOR. Az egyetlen embernél. 1. Tanácstalanság. A szomszéd part kopár, kietlen volt. Hamarosan átúsztam a széles vizet s leülteim pihenni egy csenevész fa gyér lombjai alá. Vigasztalan, volt az előttem elterjengő vidék. Itt-ott valamikor hatalmas, de moh lombjavesztett száradó fák, mint hatalmas csontvázak emelkedtek ki a földből. Ember- vagy állatvilágnak nyoma sem volt. Elkeseredve vettem észre, hogy itt ugyan senkivel sem fogok találkozni, elhagyatott, ember nem lakta földre kerültem. Merre menjek hát? Tanácstalanul hevertem a naptól elégett füvön a száradó fa alatt és sok minden eszembe jutott. Villámgyorsan gondoltam végig a kezdetet, a múltat és a jelent, ami talán a Vég lesz. Egyetlen oktalan gondolat, egyetlen lépés néha a balsorsnak, szerencsétlenségeknek, borzalmaknak egész orkánját, lavináját indítja el. Ez a kezdet a háború volt, Ha nem vetődik fel a gondolata, ha nincs háború, akkor ma is még bizonyára békében és boldogan élek az én elhagyott hazámban, nem vándoroltam volna át különös országokon, olyan földeken, amelyről visszatérés nincsen hazafelé, A háború voH a balsors kezdete. Miért volt, milyen cállal, senki se tudta. És ez a „miért“ tolakodott fel előttem, mint égig érő, lángoló kérdés. A forró napsütésben félálomba merültem. Valami káprázatféle, lomlha álom szállt rám, úgy éreztem, hogy Ultrutópia és Plemplem csak álom volt. Csak az előbb is még ágyuk dörögtek s borzalmas csata után egy régi kastélyban voltunk elszállásolva. Kora reggel volt. Lent álltunk a kastély előtt nyílegyenes sorban, fegyverrel a vállunkon. Távolabb temérdek sok ember állt: öregele, asszonyok, leányok, gyermekek végeláthatatlan tömege. Amint ott álltun'K mi, katonák, egyszerre csak halkan morgó zaj terjengett közelebb és közelebb. A zaj mindig erősebb lett. Mint az égdörgés harsogott már a kiabálás: — Hozzák már! Hozzák már őket! Ütemes, tompa dobszó hallatszott. Magasra, az embertömeg feje fölé emelve, holttesteket hoztak. Nem feküdtek koporsóban. Vékony deszkalapra voltak csak fektetve. A vége se látszott a hosszú sornak. A sárgaarcú halottak sülyedve és emelkedve úsztak a tömeg feje fölött. Megszólítottam egy embert. — Mi ez? Miért van ez? Végtelen csodálkozással nézett rám, aztán nevetni kezdett. Egy szót sem szólt, csak a szemembe nevetett. A holttestek már messze úsztak a tömeg fölött. A nevető emberre bámultam. Akkor láttam, hogy az is katona. Magasrangú tiszt lehetett, aranygallérja volt és a melle fele volt több sorban ráaggatott cifra érdemrendekkel. Egészen közel léptem hozzá, az arcába néztem és félénken, reszkető kezekkel simogattam meg az egymáshoz csörrenő arany- és ezüstérmeket. — Mi ez? Miért kaptad? — Mert embereket öltem. Aztán leült, a földre és görcsösen kacagott. Felriadtam. Mert álmodtam. A sértő, fülhasogató nevetés fel ébresztett. A napba néztem. Talán dél lehetett. Fel akartam kelni, de annyira fáradt voltam, bogy nem birtam. Igyekeztem a háború gondolatát elterelni az emlékezetemből, de most meg hirtelen Ultrutópia jutott eszembe, ahol az én elhagyott világom minden szédületesnek gondolt tudománya halomra omlott össze. Hiszen nem igaz, hogy a föld gömbalakú, hanem szabályos henger, amelynek én a felső síklapján vagyok. Mi lehet hát alattam, az alsó síkon s hogyan foroghat a levegőűrben ez a henger? Nyilvánvaló tehát, hogy a mi földi tudományunk nem csalhatatlan, hanem csak apró, primitív világ,, amin túl végtelenségek és ismeretlenek vannak. Láttam, hogy hova jut az emberiség, ha a kultúra túlhaladja a természettől megadott felfogó és alkotó képességet. Az ultrutópok tudós embergépek voltak, akik előtt már a lelki világ ismeretlenné vált. És ebben a hallatlan, túlhajszolt tudásban és őrjöngésben szertartásosan épített középkori vérpadokon végezték ki azokat, akikben még maradt lelki élet. Megértem a lázadást is. Pusztulás és borzalmak között menekültem el, mikor a hallatlan méretű üvegváros rombadölt. Vájjon mi történt azután? Leverték-e a lázadást, vagy a hatalmat verték le? Talán minden semmivé lett és újabb ezredévek kellenek, hogy valami új nemzedék elérje azt, amit Ultrutópia. Eszembe jutott, hogy az én elhagyott világom is valamikor ide fog jutni. Hiszen már azon az úton vannak a földhenger oldalán. A technikai fejlődés majd lassankint megöli a lelkeket, a szeretet világa, semmibe foszlik s elfoglalja helyét az „embergép.“ A sokat emlegetett „Utópiát“ se értem el. Helyette Plemplembe jutottam. Mi volt az itteni élet? Nevetséges szertartások, hangzatos, hosszú címek és címek. Minél kisebb volt a feje valakinek, tehát minél ostobább volt, annál nagyobb és hatalmasabb úr volt s annál több volt a címe . A sötétség borzalmait is átéltem s csak az imént menekültem meg. Kik lakták ezt az országot, nem tu-
