Az Erő, 1925-1926 (9. évfolyam, 1-10. szám)
1926-05-01 / 9. szám
218 \Z É R ö 192R. május hó. Hosszú, hosszú száz sorokban, láncszemenként összeforrva álltunk. Szívünk egyre dobbant Átok most ünneprontókra. Egyek vagyunk, szól az ajkunk. Egyek vagyunk, szól a szivünk. Mennénk haj, de átok rajtunk . . . S átok szóra, lesz-e írünk ? Kéz a kézben, ének ajkon: Zúg a messzi égi templom . . . Kikötnénk szeretet parton. 6 de nincs ki partot tartson . . . Áttörjük a bunkós láncot ? Eltűnjön, hogy nem szeretlek ? Testvérem vagy ? Vársz-e ? Várok! 0 csak mondd, hogyan szeressek ? S áttörjük a bunkós láncot! Haljon minden rút eretnek. Szeretet folyókon járunk Katonái új seregnek! (Kaposvár.) Arady Zsolt VIII. o. t.-'g11. ru ..... ._________________________ —............................- -■s-v. . - . _________ — - - - - -A beszélő baba* Akkor még tán csak négy vagy öt éves lehettem. Régi, ódon sárga házban laktunk. A kapu szép faragással volt díszítve, az udvaron még virágok is nyíltak és a lépcső karfájánál különb ródlipályát képzelni sem lehetett. Hát még, ami a lépcső felső végén volt! Minden titkok küszöbe: egy fekete padlásajtó: Ez azonkívül, hogy a Lindelek Feri laterna magikájával ide szoktunk vetíteni mindenféle szép képeket, — oroszlánt, tigrist, nyulat és londoni utcarészleteket — még arról volt nevezetes, hogy nem tudtuk, mi van mögötte. Én ugyan egyszer nagymosáskor fellopództam a padlásra, de nem tudom, mi lehetett ott, mert még csak az sem jutott eszembe, hogy a karfán ródlizzak le. Életemnek ez a szaka arról volt nevezetes, hogy művészi szenvedélyemben minden arra alkalmas és alkalmatlan papirost telerajzoltam lehetetlen figurákkal. Továbbá akkortájt operáltam meg a néném hajasbabáját (ez volt az első orvosi ténykedésem), megnézendő, hogy mi van a gyomrában. Ennek persze mindnyájunk közül legkevésbbé a néném örült és attól való félelmében, hogy más babák is hasonló sorsra juthatnak, ö tapsolt legjobban annak, hogy kezdtem társaslénnyé átvedleni és így nem sokat voltam otthon. Egész nap kint voltam a gangon. De hát meg kell adni, a mienknél különb társaság nem is volt az egész házban. Ennek a társaságnak a magvát pedig — mióta elárulta nekem a varázslás mesterségének titkait — Feri és én képeztük. (Egy évvel azelőtt még ugyanis, amikor még kis gyermek voltam, gyakran rászedtek azzal, hogy egyes rejtett helyekre, míg én félre fordultam, mindenféle cukrot dugtak: varázsoltak. De mióta én is megtanultam a mesterséget, már más gyermekeket ejtettünk ámulatba.) A szövetségnek részéről ez volt az alapja, részemről pedig az, hogy a Somody boltostól mindennap kaptam kiskónt és azt mindig megosztottam Ferivel. Ez a kiskun furcsa egy jószág volt: tulajdonképen gummicukor, de emberi alakra formálva. Akár órák hosszat el lehetett vele játszani. Az ember megnyujthatta fülét, orrát, lábát; szóval bármely testrészét át lehetett alakítani, ami az én boncoló ösztönömnek különösképen kedvezett. Később még szorosabbra fűzte barátságunkat a számolócédula gyűjtés. Istenem, milyen szép céduláim is voltak, kék, zöld, sárga, piros és a legszebb, a büszkeségem, egy tarka. Egy vonat volt rajta és Uj sereg.
