Az Erő, 1925-1926 (9. évfolyam, 1-10. szám)

1926-05-01 / 9. szám

218 \Z É R ö 192R. május hó. Hosszú, hosszú száz sorokban, láncszemenként összeforrva álltunk. Szívünk egyre dobbant Átok most ünneprontókra. Egyek vagyunk, szól az ajkunk. Egyek vagyunk, szól a szivünk. Mennénk haj, de átok rajtunk . . . S átok szóra, lesz-e írünk ? Kéz a kézben, ének ajkon: Zúg a messzi égi templom . . . Kikötnénk szeretet parton. 6 de nincs ki partot tartson . . . Áttörjük a bunkós láncot ? Eltűnjön, hogy nem szeretlek ? Testvérem vagy ? Vársz-e ? Várok! 0 csak mondd, hogyan szeressek ? S áttörjük a bunkós láncot! Haljon minden rút eretnek. Szeretet folyókon járunk Katonái új seregnek! (Kaposvár.) Arady Zsolt VIII. o. t.-'g11. ru ..... ._________________________ —............................- -■s-v. . - . _________ — - - - - -A beszélő baba* Akkor még tán csak négy vagy öt éves lehet­tem. Régi, ódon sárga házban laktunk. A kapu szép faragással volt díszítve, az udvaron még virágok is nyíltak és a lépcső karfájánál különb ródlipályát képzelni sem lehetett. Hát még, ami a lépcső felső végén volt! Minden titkok küszöbe: egy fekete padlásajtó: Ez azonkívül, hogy a Lindelek Feri la­terna magikájával ide szoktunk vetíteni mindenféle szép képeket, — oroszlánt, tigrist, nyulat és lon­doni utcarészleteket — még arról volt nevezetes, hogy nem tudtuk, mi van mögötte. Én ugyan egy­szer nagymosáskor fellopództam a padlásra, de nem tudom, mi lehetett ott, mert még csak az sem ju­tott eszembe, hogy a karfán ródlizzak le. Életemnek ez a szaka arról volt nevezetes, hogy művészi szenvedélyemben minden arra alkalmas és alkalmatlan papirost telerajzoltam lehetetlen figu­rákkal. Továbbá akkortájt operáltam meg a néném hajasbabáját (ez volt az első orvosi ténykedésem), megnézendő, hogy mi van a gyomrában. Ennek persze mindnyájunk közül legkevésbbé a néném örült és attól való félelmében, hogy más babák is hasonló sorsra juthatnak, ö tapsolt legjobban annak, hogy kezdtem társaslénnyé átvedleni és így nem so­kat voltam otthon. Egész nap kint voltam a gan­gon. De hát meg kell adni, a mienknél különb tár­saság nem is volt az egész házban. Ennek a társa­ságnak a magvát pedig — mióta elárulta nekem a varázslás mesterségének titkait — Feri és én ké­peztük. (Egy évvel azelőtt még ugyanis, amikor még kis gyermek voltam, gyakran rászedtek azzal, hogy egyes rejtett helyekre, míg én félre fordul­tam, mindenféle cukrot dugtak: varázsoltak. De mióta én is megtanultam a mesterséget, már más gyermekeket ejtettünk ámulatba.) A szövetségnek részéről ez volt az alapja, részemről pedig az, hogy a Somody boltostól mindennap kaptam kiskónt és azt mindig megosztottam Ferivel. Ez a kiskun furcsa egy jószág volt: tulajdonképen gummicukor, de emberi alakra formálva. Akár órák hosszat el le­hetett vele játszani. Az ember megnyujthatta fülét, orrát, lábát; szóval bármely testrészét át lehetett alakítani, ami az én boncoló ösztönömnek különös­képen kedvezett. Később még szorosabbra fűzte barátságunkat a számolócédula gyűjtés. Istenem, milyen szép cédu­láim is voltak, kék, zöld, sárga, piros és a legszebb, a büszkeségem, egy tarka. Egy vonat volt rajta és Uj sereg.

Next

/
Thumbnails
Contents