Az Erő, 1925-1926 (9. évfolyam, 1-10. szám)
1926-05-01 / 9. szám
1926. május hó. AZ ERŐ 219 körülötte sürgő, forgó népség. Azonkívül voltak még Törley-cédulák, Brázay-cédulák és ki győzné elsorolni, hogy még mennyi más. A gárdának kívülünk még volt számos, négy vagy öt kültagja. Ebédutánonként, ha szép volt az idő, kivittem a zsámolyt a gangra, leültem és vártam. Néztem az eget, a háztetőt; a felhőket tejszínhabnak képzeltem és olykor azon vettem magam észre, hogy a szájam szélén elcsordul a nyál. De élvezetessé tette ezt a csendes üldögélést más is: az első emeleten egy udvari szobában néha zongoráztak ilyenkor és a gédur'skálát olyan élvezettel hallgattam, mintha a hetedik mennyországban volnék. Nagyon szerettem a vihart; ha egy ebédután zápor támadt, mindent elkövettem, hogy kint maradhassak. Minél erősebben esett, nekem annál jobban tetszett. Legszebb volt. mikor egész vastag pálcaalakban ömlött a zápor. Legjobban akkor örültem, ha az udvaron megállt a víz, ilyenkor beszaladtam a szobába és akit csak értem, mindenkinek örömmel újságoltam, hogy „felhőszakadás“ volt. így telt az idő körülbelül háromig, fél négyig. Akkor már izgatottan lestem a gyermekeket. Lassan összejöttek; Feri jött mindig elsőnek. A játékot többnyire parázs veszekedés előzte meg, de pár szem cukor csakhamar lecsillapította a kedélyeket. Az „Amerikából jöttem“-től kezdve egészen a laterna magikáig annyi mindenféle játékunk volt, hogy akár mindennap mást játszhattunk volna; éppen csak játékszerünk nem volt, mert Feri örökké a moziját nyagatta, engem pedig mindig csak képeskönyvekkel halmoztak el és a nénémnek sem volt több eltörni való babája. Hanem azon az emeleten, ahol laktunk, lakott a folyosó végén nyíló lakásban egy család: apa, anya és egy kis leányuk. Ennek a kis leánynak rengeteg sok játéka volt: babája, vonatja, hintája, labdája. Nagyon sok játéka volt. De ez a kis leány sohasem jött ki közibénk játszani. Csak néha láttuk az ablakban ülni, amint valamelyik bábujával játszott, de mindig mással. Eleinte nagy tisztelettel figyeltük a Lujzikát; — így hívták a kis leányt — ez a bámulat azonban később valóságos irigységgé fajult: ő mindennap mással játszik, nekünk meg — mert a többi mind szegény gyerek volt — nincs egy játékunk sem. Hát ez nem járja. Csíifolni kezdtük. Odamentünk az ablaka alá és a nyelvünket öltögettük rá. Egyszer egyik babája eltörött; kórusban mondogattuk neki : úgy kellett,, úgy kellett; káposztába hús kellett és más efélét. Délutánonkint folyt a játék, mint azelőtt; de ha beszélgettünk, az újságárus, a cukros bácsi, a házmesterék kis macskái, mind lekerültek a napirendről. Csak az a Lujzika! Róla volt szó mindig. Én különös haragudtam rá. Mert egyszer éppen ő előttük felállottam a gang rácsára és odaszorult a lábam, éppen akkor, mikor csúfolódni kezdtem, úgy hogy alig bírtam kiszabadítani. ö pedig elkezdett rajtam hangosan nevetni. Hat ezt sohasem tudtam megbocsátani. Pedig a következő héten nagyon szánalmasan nézett ki szegény Lujzika: a szemei vörösek voltak a sírástól, arca halvány, csupa remegés az egész gyermek. Akkoriban egyszer hallottam a konyhán, hogy Lujzika apja nagyon rossz ember, mert mindig részeg és félholtra veri a feleségét, meg a kis leányát. Igaz ugyan, hogy ha kijózanodik, elhalmozza őket ajándékkal, de hát az már olyan, mint a döglött lovon a patkó. Szegény asszonyt maholnap a sírba viszi. Akkor már hordhatja majd a temetőbe a koszorút. Mindebből persze nem sokat értettem. Lujzika mamáját nem is ismertem, csak éppen, hogy eg-yszer-kétszer láttam. Nagyon filigrán teremtés volt. Olyan szép szelíd, tűrő szemei voltak, mint a hálószobánkban az ágy fölött függő képen a Madonnának. Az apját még ritkábban láttam, azt mondják, csak éjjel jár haza. Mondom, az egészből Egyszer egész nap nem láttuk Lujzikát. Az udvari szoba ablakán le volt húzva a fehér vászonrolló és az előszobába sem lehetett bekukucskálni. Aznap délután nem tudtunk mihez fogni; a nagy heccelődésben még játszani is elfelejtettünk. Délben édes anyám mondott valamit édes apámnak Lujzikáékról, hogy mit, arra már nem emlékszem, de a szeme, tudom, hogy megtelt könnyel. Másnapra ebédután, alig hogy kimentem a gangra, Lujzikáéknál mozgolódás támadt. Fekete ruhás emberek jöttek és egy nagy, fekete ládát vittek el tőlük, úgy hallottam, az édes anyja volt benne. Életemben ez volt az első koporsó, amit láttam. Lujzika papája egészen össze volt esve, bambán maga elé nézve ment le a lépcsőn. Időnkint ijedten szorította magához Lujzika kezét, mintha féltené valamitől. Az udvaron a házmesterné is arról beszélt egy pár asszonnyal, de ő is nagyon szomorú lehetett, mert még csak nem is kiabált. Aznap délután nem játszottunk; valahogy úgy éreztük, hogy mi is oka vagyunk ennek a nagy szomorúságnak. Akkor éreztem először lelkiismeretfurdalást. Másnap már korán reggel fent voltam. A konyhában valamit hallottam, mintha azt mondták volna, hogy a Lujzika apja megint részegen jött haza. Kimentem a gangra. Korán volt; még senkit sem láttam az udvaron. Egy darabig csak állottam az ajtónk előtt, aztán — magam sem tudom miért — odalopództam az ajtójukhoz. Elfojtott sírást hallottam, olyat, mint mikor valakit már régóta vernek . . . * Lujzika másnap egy szép nagy, gyönyörű szőke hajú, kékszemű, beszélő babát kapott. (Budapest.) Irsik József, rg. VII. o. t. Régi, régi emlék. Óreg karszék, a szú is megrágta, Öblében hozzávénülő párna, Sok elsóhajtott, szétszakadt ima : Sárgidt levelű rongyos biblia. Kopott minták a szoba vén falán, Kandalló-fényes mesélő magány : Színtelen szavak ódon illata . . . Ártatlan hitek kristályos hava ... ... Villanó hó a házak tetején . . . Királlyá serdült deli, szép legény, Szívemre hajló szép tündérleány . . . . . . Elmerengés az estéli teán . . . . . . Oh, áldva néző tiszta-kék szemek... . . . E tündér-világ holt-szerelmese hol találtak fel, s hol keressetek meghaló Mese..?! , * . . . Milyen rég is volt... milyen szép is volt mindez hajdanán ... Kár. hogy csak volt. A mese is mind holt: AranykeretMl néz rám — nagyanyám ... (Nánás. 1925. dec.) Maghy Zoltán.
