Az Erő, 1925-1926 (9. évfolyam, 1-10. szám)
1925-09-01 / 1. szám
20 AZ ERŐ 1925 szeptember hó. — Milyen neveletlen fráter! S bizonyos, hogy nem marad a dolog annyiban. Furcsa? Nevetséges? Találkozik két gavallér valahol a Kossuth Lajosutcában. Az egyik megemeli a kalapját s a másikra néz barátságosan. De a másik dühös. Jó ég tudja, miért! Az ideáljával táncolt ez a fickó többet a kelleténél, vagy valami rosszat hallott róla, vagy valami jót hallott róla. Mindegy. Elég az hozzá, hogy dühös és nem köszön, de elfordul. A másik fiatalember meghökken, aztán nyel egyet, de ha nem bírja lenyelni a sértést, akkora . . . tudjuk már mi következik. Találkozik két hölgy a villamosban. Megállanak. Egymásra néznek. — Köszönj te előbb, — gondolja az egyik — én vagyok az idősebb. — Köszönj te előbb, — gondolja a másik — az én uram nagyobb úr mint a tied. S egyik sem köszön. Csak néznek egymásra meredten, mérgesen. Aztán hirtelen elfordulnak s mind a kettő sziszegi magában : — Milyen neveletlen 1 Milyen . . . No, a többi megint csak a vérmérséklettől függ. S bizonyos, hogy ennek az ügynek is lesz folytatása, ha nem is szemtől-szemben, de egymás hátamögött. Hát ez nem furcsa ? Ez nem nevetséges ? # A köszönés: tiszteletadás. Kit tisztelnek az emberek? Akiről úgy gondolják, hogy fölöttük áll. Még pedig : vagy látják ezt a feljebbvalóságot, tudják valakiről, milyen nagy úr, mennyi a pénze, mekkora a befolyása. Vagy pedig érzik. És ez sokkal fontosabb. Vannak emberek, akiket önkéntelenül tisztel mindenki s megemeli előtte a kalapját és feláll előtte a villamosban. (Bár vannak edzett idegzetű emberek, akik elé, ha aureolával a fején állna oda Szent Péter hosszú ősz szakállal, akkor sem adnák át neki a helyüket.) Természetes, hogy minden ember arra törekszik, hogy ■ő több legyen valamiképen mint más. Hogy őt tiszteljék, megkülönböztessék. Van, aki úgy öltözködik, hogy azt higyjék róla, az indiai maharadzsa, vagy annak a felesége. Van, aki úgy tartja felfelé az orrát, mintha nem szívesen szívna egy levegőt közönséges embertársaival. Van, aki halálosan felháborodik, ha valami ismerőse nem köszön előre neki. Er-e az valamit, ha az ember kierőszakolja a tisztelet külső formáját ? Milyen nevetséges és milyen szomorú. Az ilyen ember mind egy-egy Edvárd király tudna lenni, aki kivégeztette a welsi bárdokat, amiért nem tisztelték meg. Ért ez valamit ? Jobban tisztelték azután 1 Lehettek, akik meghunyászkodtak előtte, ez volt az egész, amit elérhetett. Lenyakaztatni most már bajos valakit azért, mert nem köszön. Viszont azonban másik oldala is van a dolognak. A welsi bárdok esetében ez a tiszteletadás nagyon nagy eseménnyé, problémává nőtt: hazafiságuk próbájává lett. Ugyan micsoda nagy probléma az miközöttünk, egyformán egyszerű emberek között, hogy ki köszönjön, vagy ki ne köszönjön előre? Mi a fejünket, éppen csak hogy talán valami bohón ágaskodó hiúsági érzést győzünk le magunkban. Ezért azt lehetne mondani: mindig az köszön előre, problematikus esetekben, aki okosabb és aki kevésbbé kicsinyes. Ha valamelyik embertársunknak olyan nagy boldogság, ha mindenki megsüvegeli, hadd örüljön. Adjuk meg neki ezt az olcsó ajándékot. Kicsit talán mégis előbbre érezzük már az eszkimóknál magunkat. Persze, ez sem jelenti azt hogy lekicsinyeljük az emberek társadalmi szokásait és különösen a köszöntést. Az olyan ember, aki senkinek sem köszön, olyan, mint ha kiközösítették volna. És csakugyan, ki is van közösítve. Vannak, akik gonosz és keserű örömet találnak ebben. Azt mondják, ők embergyűlölők. Rendesen úgy áll a dolog, hogy nagyon is szigorúan Ítélik meg szegény közönséges embertársaikat, hogy ennyire megvetik őket s magukat nagyon tökéletes lénynek tartják. Ha egyszer megpróbálnák, hogy magukhoz legyenek szigorúak és könyörtelenek, az emberek közül pedig akár a legkisebbiket és legszerényebbiket megtisztelnék, közelebb járnának az igazsághoz. „Aki önmaga előtt soha meg nem alázkodik, nem méltó arra, hogy csak a legkisebb is közülünk megalázkodjék előtte.“ Ha egyszer mindenki azzal menne el reggel hazulról, hogy senkit sem akar bántani, sérteni, bosszantani és mindenkinek, akit illet, előre köszön jóakarattal és szeretettel, csodálatos változáson menne at a világ. Egyszerre szebb lenne minden, könnyebbek a terhek, vidámabb az élet. Ne legyen a köszönés csak puszta forma a számunkra. Legyen az, ami lényegében volt mindig: látható jele valami közösségnek, ami bennünket összefűz. Ha köszönünk valakinek, tegyük barátsággal és érezzünk hozzá szeretetet, vagy, ha nagyon kiállhatatlan valakinek kell köszönnünk, megbocsátást legalább. Nem érdemes bosszankodni. A köszönési problémákon pedig ne mérgelődjünk, hanem nevessünk. Soha se legyen senkinek nagyobb gondja ennél. Jónapot! KOSÁRYNÉ RÉZ LOLA. 1
