Az Erő, 1925-1926 (9. évfolyam, 1-10. szám)
1926-05-01 / 9. szám
1926. május hó. AZ ERŐ 213 Szenczi Molnár Albert népe. A templom-dombra csönd ereszkedett ■.. Szomorkás arcc.al jött a nyári este. Az égre kékes csillagot vetett, a földet Mis harmattal permetezte. Távol dűlőkön elkésett szekér nyilcorgott szégyenlős siránkozással. Tücsök-kórus, csapongó bőregér neszeit együtt az álmos szél-zúgással. Rozzant viskók sötét ablak-szemén bizonytalan fény pillogott ijedten s munkába fáradt szűrös nép kezén libbent tovább a párás szürkületben. A templom-domb felöl felsírt a húr: Magyar bút, zengett új-sírású zsoltár s a lanternás nép öntudatlanul megállt a dombra gyűlt sötét csoportnál. A csillagfényes éj megittasult a réten fülő széna illatától s lelkek mélyén rezdítve néma húrt, zsoltározott a költő-prédikátor. Sfcőllősy István. Selma Lagerlöf— Leffler Béla: Krisztus-legendák. (Külföldi regényírók.) Franklin Társulat kiadása. Budapest, 1926. Csodálatos történeteket tartalmaz ez a könyv: legendákat Krisztusról. Finoman, mesterkéletlenül meséli el az író csodálatos történetkéit; egyszerűen, mint ahogy téli délutánonként a kályha barátságos fénye mellett kötögető nagyanyókák mesélnek. Szinte ott érezzük minden történet végén a kedves bizonykodást: „És ez mind-mind igaz, akár csak hogy én most téged látlak, és te látsz engem“. — Együgyíi, ókulárés nagyanyánk mondja, de mégis nézzünk szemébe ennek az állításnak: ez mindmind igaz. Hosszadalmas lenne mind a tizenegy történetet végig nézni, most csak a legutolsót nézzük meg. (Gyoityaláng.) Firenze város legerősebb, legduhajabb emberéről, Raniero di Ranieróról szól a történet. Egy Toldi Miklósi erejű emberről, akinek azonban még az erejénél is nagyobb a dícsvágya. Feleségének szerelmét, mindenét el tudja dobni, hogy bámultassa magát. Sokat hányódik; mig végre a kereszteshadba kerül, Vakmerőségével, rette' netes erejével az elsők közé küzdi magát, s Jeruzsálem bevételekor őt éri az a kitüntetés, hogy a vezér után először ő gyújthassa meg gyertyáját a Krisztus sírja előtt égő gyertya lángjánál. És Raniéró a szent lángba bámulva közelgő nagy dicsőségére... talán hercegségre... gondol. . . Ekkor csoda történik. Egy tivornyázó társaságban, virtuskodásból megfogadja, hogy a szent lángot elviszi Firenzébe és meggyújtja vele a dóm oltárának gyertyáit. Hercegséget, mindent eldob virtusból, csak azért is. Csodálatos, hihetetlenül szép az útja. Kirabolják, ki.gűnyolják, de ő nem törődik vele, csak a lángot őrzi, amelyről eleinte azt hiszi, hogy szerelmének újra fellobbant lángja, s csak később, lassanként tudja meg, hogy amit visz, az az Istentől szívébe oltott „jámborság és emberszeretet tüze.“ Szenved, küzd, tűr a lángért, melynek melegétől leolvad szívéről a szeretetlenség és durvaság jégkérge. És elviszi — megtörve, rongyosan, de — elviszi a lángot Firenzébe. Hogy lehetséges ez ? O maga felel erre egy másik kérdezőnek, Róbert Taillefer lovagnak: „Uram, nehéz feladat ez, pedig talán igen csekélynek látszik------— ez a kicsinyke láng azt kívánja, hogy hagyj fel minden más gondolattal. Ez nem engedi meg, hogy kedvesedhez menj, ha kedved támad és nem ülhetsz le a gyertya lángja miatt Íróasztalhoz. Minden gondolatod csak ez a láng kell, hogy legyen, és nem lehet más örömöd. — Bármily nagy veszedelemből mentetted ki ezt a lángot, mégis egy pillanatra sem lehetsz biztos, hanem várhatod, hogy a következő pillanatban már kialszik.“ Éh, mint magyar diák, örömmel üdvözlöm ezt a könyvet, és arra a lángra gondolok, amit minden magyar diáknak őrizni, ápolni kell. Ez a könyv azt tanítja, hogy ha szeretnéd, ha mered a Megváltó szent lángját megőrizni, indulj el vele —. akár dacból is — és az Isten csodákat tesz, megáld és eléred Firenzét, lelket titkos vágyának nyugvóhelyét. Tied lesz ellenségeid szeretete, és elhagyott kedvesed szerelmének megtépett aranykendője újra ép lesz. Ez a láng újjá teremti hordozóját, mert ennek a lángnak hatását „nem lehet sem megmérni, sem kiszámítani“. ... Nagyanyókánk meséjének igaza van, ... és én most azt kérdezem tőletek műélvező, szépségeket kereső magyar diákok, hogy nem tudnánk-e, nem az lenné-e a legszebb, úgy felelni erre a könyvre, ahogy Róbert Taillefer felelt Ranierónak : „Amit te csináltál a gyertyalángoddal, azt megtudom én is tenni az enyémmel“ 1 (Budapest.) Bóka Laci rg. VI. o. tan. Olvassunk együtt.
