Az Erő, 1925-1926 (9. évfolyam, 1-10. szám)
1926-05-01 / 9. szám
1926. május hó. AZ EB 0 205 csak előttem: a sötétség. Tudni akartam, mi van ott túl s mert számoltam azzal is, hogy többé nem látom meg' a világosságot, elbúcsúztam hűséges lovacskámtól. Érzékenyen megöleltem, megcsókoltam, aztán szabadjára engedtem. Elszaladt, örült iramban egyenesen a fekete levegőfal mellett vágtatott el siralmas nyerítéssel. Én pedig elszántan beleléptem, beleugrottam a rettenetes, sűrű koromsötétségbe. 8. A sötétség borzalmai. A sötétség olyan sűrű volt, hogy alig tudtam menni. Úgy éreztem, mintha valami sűrű olajban úsznék. Nehezen, kínosan vonszoltam lábaimat. Tapogatva, óvatosan, lassan haladtam előre sokáig. Egyszerre, rémülten ordítottam fel. Beleütköztem valakibe, valami eleven testbe, aki megragadott. Nem láthattam, ki volt, hiszen orrom elé tartott kezemet se láttam. Úgy éreztem, hogy többen is megragadnak és tovább hurcolnak. Eleinte jobbra-balra osztogattam az ökölcsapásokat, ám a rejtelmes, láthatatlan karok olyan erővel kapaszkodtak testembe, hogy megmozdulni sem tudtam. Minden ellenállás hiábavaló volt. Egyszerre úgy éreztem, hogy tompán dörgő talajon megyünk át, mintha vashíd lett volna. Zsebembe akartam nyúlni, ahol még volt néhány szál gyufám, de a kezek, mint vaskapcsok szorítottak. Mégis megéreztem, hogy valami’ nagy terembe jutunk és hirtelen megállunk. A valószínűleg igen nagy teremben lassú morgást, nagyon sok embernek idegen nyelvű beszélgetését hallottam. A sajátságos, majdnem csupa mássalhangzókból álló rövid szavakból gyakran kivettem folyton ismétlődő hangokat: — Krkk . . . Krkk . . . hri. . . A karjaimat eleresztették, de félelmemben megmozdulni sem mertem. Óvatosan zsebembe nyúltam, elővettem gyufaskatulyámat, amelyben még három szál gyújtó maradt. Egyet meggyujtottam. A felvillanó, de csak rövid ideig tartó világosságban olyant láttam, amit legborzalmasabb álmaimban sem tudtam volna elképzelni. Ez a látvány lebűvölt, lenyűgözött és határtalanul elrémitett. Óriási nagy termet láttam, temérdek szem. száj és orrnélküli emberalakoK kavargó összevisszaságát. Magasba húzódó padsorokban emboralakú szörnyetegek ültek. A láng fellobbanásakor a körülöttem állók, irtózatos rémülettel húzódtak hátra, halotti csend lett. ügy látszik, soha nem láttak még lángot. A padsorokban ülők felugráltak és egymás hegyén-hátán tolongtak, kavarogtak szörnyű rémülettel, aztán kialudt a láng. Újra rámereszkedett, mázsás súlyként rámzuhant a sötétség. Erős karok ragadtak meg, miközben a láthatatlan óriások mennydörgésszerű robajjal ütögették a padokat és bömbölő hangon ordítoztak: — Krkk, krkk! Akr i frst! Nem védekezhettem. Ream rohantak és csak anynyit éreztem, hogy elvisznek. Valahova belöktek, •durván betaszítottak, aztán rettentő dörgéssel csapódott be hátam mögött valami vasajtó. Figyeltem. Csend volt. A szörnyetegek elvonultak. Nem akartam két szál gyufámat elpazarolni, azért óvatosan, tapogatózva kerestem a falat, majd a padlón csúszkálva igyekeztem tájékozást szerezni arról, hol vagyok. Köralakú, vasfalakkal körülvett kicsiny szobában voltam. A sarokban ágyat találtam. Közönséges vaságy volt, de ennek megürültem, mert deszkákat és pokrócot találtam benne s rögtön eszembe jutott, hogy ennek segítségével tüzet csinálhatok. Jegyzőkönyvem is a zsebemben volt. Ebbe írtam le csodálatos kalandjaimat. Hogy biztos eredménnyel csinálhassak tüzet, fel kellett áldoznom, ezt a jegyzőkönyvet s így sajnos, sok érdekes dolgot el is felejtettem már, mikor naplómat újra leírtam. Meggyujtottam a jegyzőkönyvet, ennek segítségével a pokrócot. Nagy segítség volt, hogy plemplem tűzmesteri bárdom még mindig a nyakamban lógott, mert vele könnyen szétforgácsoltam az ágydeszkákat, míg a pokróc tüze jól begyulladt. Ilyenformán hamarosan hatalmas tűz világította be a köralakú kis szobát. A füst és meleg olyan tűrhetetlen lett, hogy menekülnöm kellett. Nesztelenül, vigyázva kinyitottam az ajtót. Mindkét kezembe megragadtam a leghosszabb égő fahasábokat és kirohantam börtönömből. Szabadba jutottam. Amennyire az égő fáklyák világánál kivettem, úgy láttam, óriási nagy térségen állok, amit furcsa alakú, hatalmas, fekete épületek vesznek körül. Itt-ott rettentő magas fekete levelű fák álltak. Rémülettel vettem észre, hogy a házakból kilohannak a szörnyű óriások és ordítozva közelednek felém. Körül voltam már véve, de senki sem mert hozzám nyúlni. Egy hatalmas óriás már felém tárta karjait, hogy összeroppantson. mire az égő fáklyával arcába sújtottam. Örült sikoltással kapott arcához és elrohant. Most már jól láthattam a borzalmas alakokat. Emberi testük volt, ám az arcuk szörnyű. Egyetlen apró szemük volt, amennyire
