Az Erő, 1925-1926 (9. évfolyam, 1-10. szám)

1926-05-01 / 9. szám

206

AZ EBO

1926. május hó.

láthattam, de azt már nem tudtam megkülönböztetni, hogy a különféle nyílásokkal, csápokkal ellátott arcon melyik a száj, fül, orr.

Kimondhatatlan félelemmel gondoltam arra, hogy égő fáklyáim elpislogóban vannak. A tér közepén álló fához rohantam, fekete levelei alá tartottam a már hamvadó tüzet. Az óriási fa egyszerre lángra lobbant. Egy pillantás alatt csodálatos hófehér láng szökkent utói sem érhető, meg sem mérhető magasságba.

Ennél a fehér, magneziumszerű, vakító fénynél mindent beláttam.

Óriási embertömeg rohant rémült ordítozással a fekete házakba. Az égő fa lángja lassan elterjedt a többi fákra, majd a házakra, úgy hogy az egész város fehér fényben izzott.

Valóságos lángesö hullt reám és én ebben a tűzesőben, pattogásban, rémületes ordítozás között rohantam odább, míg a hátam mögött borzasztó dörgéssel omlottak össze a házak.

Elfulladozva futottam tovább. Elmaradtak lassan a házak, szabad mezőségen álltam. Hátrapillantottam. Rettenetes tűz lángolt a messzeségben, aztán, hogy mindig tovább és tovább rohantam, nőttön-nőtt a homály és én megint sötétben találtam magamat. Az égő város fölött most már csak halvány vörös és fehér csíkok úsztak.

Hanem megnyugodva láttam, hogy a sötétségelőttem oszladozni kezd. Mindig világosabb lett. Valami halványfehér függöny felé futottam és kis idő múlva egyszerre csak átléptem a szürkésfekete falom és kiléptem a napsugaras világosságba.

Széles folyam partján álltam. A nap éppen fejem fölött állt és éltető, meleg sugarak zuhogtak rám és az előttem elterülő zöld mezőre, meg lombos fákra. A túlsó parton apró, kunyhószerű épületek sorakoztak, amelyekből hangos kutyaugatás hallatszott.

Megmenekültem. Tele volt a testem égési sebekkel, piszkos, kormos voltam. Gyorsan levetkőztem, aztán nyakig merültem a folyó langyos vizébe.

Kimerült, fáradt voltam, leültem hát egy árnyas fa alá s miközben arról gondolkodtam, mi lehet odaát a túlsó parton, hova fog vezetni sorsom, békésen, csendesen elaludtam.

(Folytatjuk.)

A Himnusz*

Nagyapó kint üldögélt az üvegtornácon. Még hűvös volt reggelenként, de délfelé már meleg fényzápor paskolta a tornác üvegtábláit. Nagyapó a napfényben szunyókált vagy kibámult a kertbe, ahol a bokrok finom ágain már lágy zöld fátyol libegett: a sok, sokezer egybeolvadó parányi rügyek hamva.

Kedves hang csendült ki a tornác ajtaján s ki is kukkant egy pirosarcú asszonyfej:

— Nem fázik, nagyapó? Ne hozzunk takarót a lábára ?

Nagyapó lassan, nehézkesen a hang felé fordította a fejét:

— Nem fázom, lelkem. Melegen süt már a nap.

A fiatal asszony nagyapó mellé lépkedett. A

nagyapó karosszékének támlájára eresztette a kezét. Kinézett ő is hosszan a fákra, majd a pici, lassan elúszó felhőcsomókra, melyek az ég tiszta tengerén elvitorláztak Csonka-Magyarország felé. Ó, arra néztek sokat, néha csak ösztönösen, néha fájdalmas vággyal, még’ behunyt szemmel is, a lelkűk szemével. Mindig csak arrafelé, amerre a bánatos felhők is elszálltak, hogy a magyar róna felett összegyűljenek s lehullassák könnyeiket.

Az öreg nyugtalanul megmozdult. A botja utáu kaparászott. A bot megkoppant a tornác padlóján, nagyapó hirtelen megemelte, a levegőbe lökte a botot s megrázta a napfényben.

— Mikor? — kiáltotta. — Mikor takarodnak el innét? És a magyarok... Mikor jönnek már?

A botja lehanyatlott, a feje is meghajolt s fájdalmasan susogta:

— Én nem ... Nem érem már azt meg . . .

A keze a leánya keze után nyúlt. Megszorította az asszony kezét. A szeme megvillant, mint a hamu alól fellobbanó tűz s asszony arcára emelte a tekintetét.

— Emlékezzetek, — hörögte — ha a föld alatt rothadok is, emlékezzetek, hogy a szívemben tűz fut, ott lenn is, akkor! A kirothadt velőmön villám cikázik át s megérzem a lábdobbanást messziről, a hegyeken túlról, ha jönnek!

Az asszony szomorúan a nagyapóhoz simult. Lágy szóval kérte:

— Csittuljon, nagyapó. Megéri még.

Nagyapó ködösen bólongatott s a szavai megszokottan, a semmibe foszlottak:

— Ur voltam s kutya lettem. De a kutya legalább hangosan ugat! Akár oláh kutya, akár magyar kutya. De mink? A mi hangunk nagyon csendes lett.

Fölneszeit. Belülről valami kopácsolás hallatszott. Nagyapó a hang felé fordította a fejét:

—- Miféle zaj az odabenn?

A leánya szelíden hajolt fölé:

— Nem is tudja, nagyapó? A rádiót csinálják. Délután már hallgatjuk.

Nagyapó összehúzódott.

— Minek az?

A fiatal asszony esicsergett:

— Kedves nagyapó, hiszen maga is megengedte. Beleegyezett.

Nagyapó ingerülten megmozdult.

— Beleegyeztem, beleegyeztem. Tudom. De hát nekem nem kell már az se. Majd ti hallgatjátok.

Az asszony szeme megcsillant.

>— Éppen nagyapónak való! Aki már csak ritkán megy ki. Lehet rajta hallani koncertet, felolvasást, operazenét.

Nagyapó szemére fátyol borult s csendesen mondta:

— Én nem hallgatom.

— Dehogy nem, nagyapó. Már hogyne hallgatná E Hiszen összeköt bennünket Magyarországgal... A testvéreinkkel... Nagyapó!

Nagyapó botja nagyot koppant a padlón.

— Mit hallgassam? Nincs vér bennük! Miért nem kerekednek fel? Alig mozgatom a kezem, de puskát fognék én is!

Ebben a pillanatban, nagy robajjal törtetett a tornácra egy tíz éves fiú. A fiatal asszony rászólt:

— Pista! Ne olyan vadul. Nagyapó pihen.

De a fiú arca lázban égett. Egy rádió fejhallgatót tartott az öreg ember arca elé.