Az Erő, 1925-1926 (9. évfolyam, 1-10. szám)
1926-05-01 / 9. szám
204 AZ ERŐ 1926. május hó. Ifjabb Gulliver csodálatos kalandjai. Irta: SZIRMAI SÁNDOR. Utazás Plemplembe. 7. A parfüm tavak mellett. Alig aludhattam valamit, hirtelen felriadtam. Az a gondolat riasztott fel, hogy meg fogok szökni. Most, a hajnali órákban, a nagy dinom-dánom utáfl, mindenki alszik, észrevétlenül elmehetek. Gyorsan felöltöztem, magamhoz vettem elő vigyázatból a szabad mozgást és utazgatást engedélyező^ birodalmi pecsétet, vállamra akasztottam a méltóságomat jelző bárdot, aztán csendesen az istállóba mentem, elővezettem kedves kis paripámat, felugrottam a hátára és elvágtattam. A város kapujánál előmutattam a pecsétet, most már szabad volt az út. Gondolomiormán rátértem egy egyenes, hosszú útra s anélkül, hogy bárkivel is találkoztam volna, békésen, nyugodtan poroszkáltam kis paripámon, bár nem tudtam, hova megyek. Hajnalodott. A távolban hosszú, lilaszínű csíkot láttam. Kiváncsi voltam, mi lehet az, arrafelé lovagoltam. Émelygős, erős illatot éreztem, ami annál erősebb és tűrhetetlenebb lett, minél jobban közeledtem a lila csík felé. Hamarosan odaértem és csodálkozva láttam, hogy nagy, sötétlila .színű tó terül el előttem, amit számtalan, kisebb-nagyobb tavacska szegélyez. Az erős illat a tóból áradt. Az egész viz finom, rettentő erős illatú parfüm volt. Ugyanekkor hátra pillantottam s nagy rémületemre egy csapat plemplemet láttam a tó felé lovagolni. Nem tehettem mást, leugrottam lovamról, belevetettem magamat a tó vizébe, hogy gyorsan átússzak a másik partra, amelynek vonalát egész tisztán láttam. Az erős illattól clkábultam, de azért úsztam. Láttam a plemplemeket, amint leugráltak lovaikról és hevesen vitatkoztak egymás között, de senki sem merészkedett követni. Megpillantottam lovamat is, amint a parton őrült iramban elszaladt, eg'észen nyilvánvaló céllal, hogy meg akarja kerülni a parfumtavat. Egy órai úszás után partot értem. Nyomban elájultam, nem bírtam tovább az elviselhetetlen illatot. Gyengéd taszigálásra ébredtem fel. A lovacskám bökdösött az orrával. Magamhoz tértem, megsimogattam a hűséges állatot, aztán tovább mentünk. Fáradhatatlanul ügetett tovább. Lassankint a tavak illata is eloszlott s most már lassúbb ütemben haladtunk tovább a zöld mezőségen. Jó sokára alacsony, csinos házhoz értünk. A lódobogásra egy ember jött elő. Megmutattam az állami pecsétet, mire mély meghajlással üdvözölt. — Ln az állami mezőőrségi főtanácsnok alhelyettes^ vagyok — szólt. — És ön kinek a helyettese. — Senkié! — feleltem. — Nekem magamnak vannak helyetteseim. Barátságosan betessékelt házába, megkínált borral és ízletes gyümölccsel. .— Aaao városba méltóztatik menni, ugy-e? — Igen —- hagytam rá. — Ismeri az utat? — Hogyne — felelt szolgálatkészen. — Méltóztassék mindig egyenesen haladni ezen az úton. Az első keresztül balra egyenesen Aaaoba visz. Jó, hogy ezt megkérdeztem, mert most már gondom lesz rá, hogy erre ne menjek. — Mégis, — kérdeztem — mit gondol, meddig terjed ez a birodalom? Milyen helyek vannak erre? Elgondolkodott. — Aaao város. Aztán odább Eu, Oee, Aa községek. Itt még voltam. Itt van az országhatár. Hallotta, hogy a délvidékiek, éppen Aa és Euból a főváros ellen vonulnak? —■ Dehogy Vonulnak — feleltem, hogy megnyugtassam. — Azt mondja meg inkább, milyen országok vannak a határon túl ? Sokáig gondolkodott. — Hát, ha visszafelé megyünk, a fővároson túl a tenger van. A tengerben terülnek el a tojásszigetek. Ez az utolsó ismert pontja az országnak. —• Tojássziget? —• kérdem csodálkozva. ■—• Az. A tojol madarak szigete. Nem akartam tovább kérdezősködni, nehogy gyanút keltsen nagy tájékozatlanságom. Hadd gondolja azt, amit egész biztosan gondolt, hogy fitko? állami küldetésben utazom. —- Most már tudom az utat — mondtam. — Es balra milyen helyek vannak? — Bök város — felelt. — Ez is országhatár. Itt is voltam. Azon túl van Brmhildfrstnsgld, Kok, Krlmándsbflest. Elbámultam. Csupa magánhangzóból álló helyek után nyelvtörő elnevezések. — Alig lehet kimondani — szóltam. — Nem a mi helységeink — felelt. — Ez már más ország. Nem tudom, mi. Sohase jöttek ide, mi se megyünk hozzájuk. Azt mondják, nem is lehet odamenni. Ön bizonyára tudja ezt. — Hogyne! — feleltem, — hanem ez állami titok. De megyek már, hogy világossal érjek el Aaaoba. Megköszöntem a szíves vendégszeretetet, elbúcsúztam, aztán lovamra ugorva, sebes ügetéssel elvágtattam. Hova, merre jutok, magam sem tudtam, csak mentem előre. Nagyon hosszéi ideig lovagoltam már, egyszerre csak — mintha villámütés ért volna — rémületemben felkiáltottam. Mintha a földből nőtt volna ki, jobbra, balra, amerre csak elláthattam, égig érő sötét levegő emelkedett előttem. Ez a koromsötét levegő anynyira sűrű volt, hogy valósággal fogni lehetett s egy-két lépést is csak nagy megerőltetéssel lehetett benne tenni. Tanácstalanul, elborzadva álltam a sötétség előtt. Mi van a fekete levegőfalón túl, milyen borzalmak várhatnak ott reám? Lovam reszketett a félelemtől s egyetlen lépést sem mert a sötétségbe tenni. Plemplem felé nem mehettem vissza. Egy út állt.