Az Erő, 1925-1926 (9. évfolyam, 1-10. szám)
1926-04-01 / 8. szám
196 AZ ERŐ 1926. április hó. — De jó neked, hogy annyit tudsz, Méhecske! — -sóhajtotta a kis Kató. — Mégse cserélnék veled, Méhecske, — vetette föl büszke szép fejét Márton Eszti. — Hiszen semmi öröm nincs az életedben, csak' munka, munka, munka. — Én nagyon jól érzem magam, — mosolygott Méhecske, — de, kérlek szépen, menjetek már, sokat kell tanulnom Jucival. — Hátha kidobsz minket Juciéktól, — mondták és nevetve elsiettek. Most izzadt, keserves munka következett, Juci nem volt ostoba, de mindig másutt járt az esze. A consecutio temporum legbonyolultabb, eseteinél meg kellett kérdeznie Méhecskétől, mi lesz a tavaszi divatszín, látta-e már a Lázár Ágnes kalapját, hallotta-e, mi történt a Gaálék házibálján, a legkörmönfontabb körmöndat elemzése közben jutott eszébe, hogy Novak Pistának visszaküldte a jegygyűrűt a polgármester Ilu« lánya, hogy Márta néni, a rajztanárnő összeveszett Zsófi nénivel, az énektanárnővel, a gerundivumos szerkezet magyarázása közben el kellett meséllnie a Tóthék zsúrját, mit ettek, mit ittak, mit beszéltek, titkai is volak persze Jucinak, amiket mindenki tudott, tehát Méhecske is, de azért újra el kellett mondani mindet, aztán meg Méhecskét kezdte foggatni, de ez sikertelen volt, mert Méhecskének nem voltak titkai, végre mégis túljutottak az órán vagy két és félóra után és Méhecskének volt némi reménysége arra, hogy mégse fog beszekundálni holnap ez a haszontalan Jutka. Most Violához ment Méhecske, a gyönyörű,. gazdag, büszke Endrei Violához. Minek is kellett Violának ez a latin óra! Olyan volt az otthona, mintha a mesebeli hercegnő laknék benne: csupa tükör, selyem, csipke, meg drága szép képek, szobrok, porcellánoik. És könyvek! Istenem, mennyi könyv! Méhecskének belofájdult a szíve, ha végignézte a táblájukat csak. ÉsJíották! Minden, minden. És zongora, olykor odaülhetett eléje Méhecske, egészen más volt ez, mint az ő rekedt, vén bútora, ebből tündén hárfahangok rebbentek elő, álom volt,, varázslat az egész. Viola ott üílt a kis selyemdivánon. Méhecskét várta, hogy megszabadítsa végre megunt hódolójától, Szombaté Pistától. Az asztalon nemes vázában nehéz szirmú rózsák, valahonnan verkli keserves vonítása riadozik a selyemfüggönyön keresztül, szegény gyerekek öröme, valamelyik bérkaszárnya dohos udvarán a vak verklis körül táncol a satnya gyerek,had, itt a tündén szobában pedig az elkényeztetett üvegházi virág hallgatja unottan a szegény fiú szomorú szavait. — Miért játszott, velem, mondja? Nekem az életemet jelentette ez a játék, tudja jól, magának pedig csak játék, játék? Viola! * — Eh, unom már Pista, nem érti, unom! — Még egy-két hónap előtt nem unt, ugy-e? Viola vállat vont. — Akkor — talán még nem. Azóta sok idő telt el! Unom ezt a fáradt, nyavalygós idealizmust, Pista. ITa más volna maga: úr, kegyetlen, rossz, de erős — úr! Aki királya az életnek! Az ajtó függönye mögött Méhecske remegett. Nem mert belépni, nem tudott visszamenni. Vendégek voltak a túlsó szobában, mit mondott volna. És úgy sajnálta azt a szegény, komoly gyereket. — Ez mind csak frázis. Viola, én tudom. De a maga frázisai sokba kerülnek nekem, talán az életembe! — Jaj, csak jönne már Méhecske! — topna ntott türelmetlenül Viola. Akkor lépett be, sápadtan attól, amit akarata ellenére hallott, Méhecske. Csomó könyv a kezében, meleg ibolyaszeme ijedten röpdös egyikről a másikra. Pista magához tér. Nézi a csendes, sápadt leányt, a kék bársony függöny keretében, komoly, szelíd szemét, hallgató (kis száját, aztán a másikat, a gonosz, zöld szeműt, a kegyetlen szavút. Viola felszabadultan nevet s magához huzza Méhecskét. — Csakhogy itt vagy, kis magistrám! —- Én pedig megyek! — mondta csendesen a fiú. — Azt jól teszi, — nevet Vio’a és Méhecske nem érti, mi történik vele. Remeg a szíve, mint a falevél az őszi szél muzsikájára. Milyen erőltetett, ostoba tanulás is volt ez! Viola le is csapta a könyvet. — Ugyan, hagyd ezt az unalmas Cicerót, Méhecske! Inkább beszélgessünk. Tudod, szombaton bál lesz nálunk. Te is eljössz, biztosan, te!-— Nem, nem, — ijedezett Méhecske. — Én nem táncolok, tudod. — Lárifári, muszáj! Csak nem akarsz olyan kiállliatatlan karrikaturává vénülni, mint Márta néni ott a rajzteremben, a pápaszemével és keskenyre szorított hideg szájával. Vagy olyan mázsás pletykagép, mint a mi drága Szidi nénink? — Az ember szebben is rendezheti az életet. Vannak középső utak is, nem kell csak a végleteket látnunk. — A fő, hogy eljössk! Te, olyan jól fogunk mulatni, Méhecske, akarom, érted. Hadd lássalak téged is olyannak, mint a többi lányokat, boldognak, táncosnak hiúnak, te! — Én így is boldog vagyok. — De! Violával nem lehetett vitatkozni. Meg kellett Ígérnie. Sietett azután haza. E rősen fújt a szél most és. Méhecske a szombati bálra gondolt. Milyen furcsa, ö és bál! Mit szól majd anyuka? örülni fog biztosan. Ruhája van, az a kis í-ózsaszín selyem, amiben tavaly az ünnepélyen szerepelt. Bál — bál! Istenkém, mit fognak szólni a lányok, Márton Eszti és Kató és Juci, ő Méhecske, a Violáéit bálján. A sarkon egy hórihorgas fiatalember állt. Nagy buzgalommal olvasta az esti lapot és Méhecske elmosolyodott. Kukucsska úr, már megint Kukueska lir! Mindig itt áll a sarkon, ha Méhecske hazajön, mindig olvas és végtelenül boldog, hogy Méhecske könnyű fejbiccentéssel elfogadja a köszöntését. Ó, az a bolondos Kukueska úr! Méhecske mosolyog, Kukueska úr felpillant az újságból, látva az édes pirosalmaarcocskát. a nagy gyerekszemeket, köszönni akar, — ó, az az átkozott szél, éppen most kapja le a kalapját és viszi a poros kocsiútra, — szaladni kel! utána kétségbeesetten, fulladtan, a hosszéi lábaival elbotolva, pirosán, keserűséggel telten, — Méhecske pedig már tovalibegett mosolyogva, anélkül, hogy Kukueska úr hódoló köszöntését fogadhatta volna. Mennyi minden történik az emberrel egy délután! Az ágyban visszagondol mindenre Méhecske, a kis betegre. a lányokra, a csacsogásokra, Violára, Kukueska úrra és már alszik félig, mikor eszébe jut: — Vájjon ott -lesz-e a bálon a szegény Szombathy Pista?
