Az Erő, 1925-1926 (9. évfolyam, 1-10. szám)
1926-04-01 / 8. szám
190 AZ ERŐ 1926. április hó. lyosan várta a kocsikat Bálint, a mundérba öltch zött kövér megyei hajdú. Manapság más beszéd járja ott, a hajdúk helyett is lapossapkás, gyorsszavú cseh légionáriusok szaladgálnak iratokkal, a hónuk alatt s aki tudott is közülök magyarul, ugyan elfelejttette vele a hétéve kitört nagy „szabacság“. * Megvan ebien a városban a felvidéki városok tipikus vonása is: szűk utak itt-ott, öreg faházak a Rima-part szegélyén, messzi kilátás a mindig zöld Szinyecz-liegy felé, egyben azonban már magán hordja a síkságon fekvő városok nyíltságát, lapos egyenességét, a hegyek sarát s a lapályok mosta ezt is, mint ahogy a tavaszkor megáradó Rima lepi el a Yároskert mögötti káposztaföldeket. Lassankint minden intézménye átvándorolt az idegen hódítók kezébe, akiknek mind-elejétől az a szokásuk volt, hogy csak a meglévőkből tudták fentartani nemzeti hiúságuk táplálását, a meglévőkre tévén kezüket, kisajátították maguknak, hogy aztán kis idő múlva a nagy dobot verjék saját, büszke, nemzeti tudományuk s kultúrájuk mellett. A rimaszombati gimnázium udvarán most szemben áll a magyar s a tót sereg; ha hógolyózni hívja őket a frissen esett hó: Trianon kettéválasztotta még a diákok padsorait is. A régi, híres cserkészcsapat is' a pincébe szorulva folytathatja Rimaszombati részlet. porát s épületei épp úgy magán viselik a Felvidék urainak reneszánsz-, barok-jólétét, mint az egyszerű emberek faházikóinak stílusát. Keverékváros: itt találkozik a magyar Észak s a magyar Dél, itt ütközött össze valamikor régen, valamelyes kulturális harcba, hogy aztán végképen, e 1 moshat a tlanul magán viselje egy bizonyos fajta magyarság, a palóc és a barkó néptöredék jellegét. S ebből nem enged. Jött légyen a hegyekből halinás, bocskoros tót atyafi, járjanak fenhéjázva az ríj urak hímzett pánszláv ingben, idegenből szerzett csillogó fegyverekkel; velük szemben, kihívóan áll a város, összeszorított foggal, dacosan, el nem tiporhatóan. Mutatja a „mógis“-t, az „azértis“-t. * Valóságos kis kultúrgócpont volt valamikor, a háború előtt, ám a nagy emberi tülekedés úgy elúgy-ahogy munkáját. A Gömörmegyei Múzeumot jól lezárták az uj urak, hogy egy idő múlva, mint a saját magukét mutathassák az ámuló világnak. Még Széchenyi szobra is lekerült a talapzatról s a fehér, üresen maradt kő élő mementóként nyúlik a fenyők közé ... * Rimaszombat, a Felvidéknek egyik legdélebbre esett rab-városa; csak vár, vár s olykor este, ha a hegyek mögött vöröses széllel bukik le a nap és a Tátra felől hideg lengyel szellőn száguldanak a testvérbánatok, elhunyó szemmel néz délfelé, ahol a Bükkhegység komor, zöld lánca mögött a kanyargó, magyar Tisza folydogál. Be az innen nem látszik. Szemes Vándor.
