Az Erő, 1925-1926 (9. évfolyam, 1-10. szám)
1926-04-01 / 8. szám
1926. április hó. AZ ERŐ 189 Olvassunk együtt. Makkai Sándor: Megszólalnak a kövek. Elbeszélések. Minerva kiadás. Kolozsvár, 1925. Tizenegy elbeszélést tartalmaz ez a könyvecske. A címében benne van a tartalma is. Megszólalnak a kövek. Én soha sem ismertem még könyvet, ahol ennyire lehetett a sorok között olvasni. A sok mélység, amit ez a könyv feltár mind, mind egy nagy igazságnak áll a szolgálatában : ha emberek gyengesége, gyarlósága miatt nem lesz nyilvánvaló Erdély magyarsága, ha a megélhetés és annyi minden baj által lenyűgözött ember nem tud segítségkiáltó szavával rámutatni a magyarságot fenyegető veszedelemre; akkor megszólalnak a kövek, de az igazság nem marad feltáratlanul. Nagyon mély igazság ez, aminek a végén Isten fenséges arca ragyog a kutatóra Ember, lehet hogy gyarló vagy, gyenge vagy, de az én akaratom, az én törvényem örökkévaló, erős és ha te nem hirdeted, hirdeti a szél zúgása, hirdeti az első tavaszi nap mosolygása, mert ha én akarom, megszólalnak a kövek ! Makkai Sándort tanárnak képzelem el, mikor a könyvét olvasom. Nem pápaszemes, kegyetlen nagyúrnak, aki csak egy-egy enyhébb diákkomiszság láttára enyhül meg (. . . én is voltam ám diák . . !) hanem olyan igazi édesbátyámnak, aki nekem, tapasztalatlan kisöccsének, ha mesél is egy-egy jóízű történetet a maga diákkorából, mindig azért meséli, hogy én el ne tévedjek a diákélet tekervényei között, hogy össze ne tévesszem a Géniuszt a kísértettel. — Tanár ő, csudálatos tanár, aki azt mondja nekem, hogy őrizzem meg az egyéniségemet még a Világóriás Tanárikar nevű fiától is, tanár, aki nem akarja a maga egyéniségét ráteríteni az egyénre, inkább a széltől is óvja, hogy annál szebben növekedjen. Akármit mutat, mindig az örökkévalóság szele csap meg, mindig az Istent érzem a közelben. Bethlen Gábor nagy nyugalmától egészen az emberek által bolondnak nevezett, elrévült Péterig minden a Titokzatost dicsőíti, akire nézve nincs végzet, elboruld?, összetörés, halál, elbukás. Mindezt azonban nem unalmas erkölcsi prédikációk mondják el nekünk, hanem szebbnél-szebb elbeszélések. Ez a könyv — akár azoknak íródott, akár nem — diák könyv, mert ezt a könyvet csak az érti meg, aki tud a sorok között is olvasni. Ha csak a sorokat olvassa el valaki, gyönyörködhetik ugyan, de az írót — a kedves tanárbátyját — nem találja meg, mert az elrejtőzik a betűk mögé és csak sejtelemszerűen hallja az olvasó a hívást: „Engem csak a sorok közt lehet megtalálni“. Budapest. Bóka Laci g. VI. o. t. Pásztor János : Várakozó. Kisértés. Pásztor Jánosnak két szobra tetszett meg nekem e héten, nem először, mert olyan szépek, hogy valahányszor láttam és látom őket, mindig újra megtetszenek, de most úgy, hogy el kell mondanom. — A Várakozó egy ülő női aktot ábrázol, amint kezét térde körül átfonja és vár, a szemeit a távolba szegezve. Nekem az tetszik ebben a szoborban, hogy valahányszor látom, mindég a várakozásnak és pedig olyan várakozásnak az érzése .fog el, amely biztos abban, hogy amire vagy akire vár, biztosan el fog jönni. Pásztor ebben az egyszerű formában gyönyörűen ábrázolta ezt az örök és végtelen érzést. — A Kisértés, amely egy megrettent nőt ábrázol, szintén az emberi lélek egy gyönyörű és örök vonását örökíti meg. A Kisértésben két elem viaskodik egymással: a jó és a rossz. A mozdulat, amit a szobor ábrázol, a megriadást és a szűzies borzongást örökíti meg, és amellett az egész alakon átvonúl a tiltakozás. De amint lehajtja a fejét, már ott látni a rosszat, amint zavarja, űzi a kisértésbe. Ez a szép ebben a szoborban, hogy az alakja a kisértésnek az első pillanatát örökíti meg, és bár az alakja a kísértést visszautasítani akaró mozdulatot ábrázolja, mégis az egész szoborból árad az, amint a rossz és a jó vitatkozik egymással. Az egész szobor ellentétben a Várakozóval, tele van mozgással, bizonytalansággal és kétséggel. Az alak egy csodaszép harcmező, ahol a jó és a rossz vívnak egymással, de éppen a szépség nyújt garanciát arra és a tisztaság, hogy nem a rossz fog győzni. Az egyik szobor a nyugalmat, a biztonságot, a másik pedig a tétovázást, bizonytalanságot örökíti meg. Pásztornak azért szépek és örök értékűek ezek a szobrai, mert az emberi léleknek olyan két pillanatát örökítik meg, amelyek legsajátosabb, legemberibb, legöiökebb érzései. Ezeknek a formában megnyilatkozását látta szépnek és tárta elénk ebben a két szép szoborban Pásztor s kötelezte hálára az én gyönyörködni vágyó lelkemet. (Budapest), Markó Ödön, rg. VI. o. tan. Rimaszombat, az elhagyott palócváros. Ott, ahol a Mátrahegység nagy ölelkezéssel nyúlik át a gömör-szepesi érchegyek felé, ott. ahol a szűk Rima völgye széles lapállyá terülve nyílik délfelé: kis város fekszik elhagyottan, árván magyarságával: Rimaszombat. Idegen fegyveresek őrzik minden mozdulását, idegen szavak vegyülnek az utcán a jóízű palócbeszédbe, ami arrafelé járatos. Komoly, tekintélyes név ez neki: Rimaszombat. Állítólag még néhai való jó Zsigmond király, aki a tizenhárom szepesi várossal gazdálkodott olyan szerencsésen, az adta neki, mikoron építették a Rima partja mellett azt a pár hazat, egy ködös szombati napon. Király adta: rajta is maradt. Ám, akik csak ott laknak, a régi, törzsökös lakók, a „gyökerek“, akiknek már némi jogaik mégis csak van, hogy önmagukat meggúnyolják egy kicsit, nos, hát azok csak úgy egyszerűen Bátyi néven tisztelik városukat, amint hogy ez a név sokkal jobban meg is felel a tót hegyek mögött előőrsöt tartó palóc város mivoltjának. Mert állítólag ilyes párbeszéd folyt le, ki tudja mikor, ki tudja, kik között, bizonyosan azonban a régi kedélyes időkben még, hajdani-régen: — Hová való ki gye lmod ( — Bátyiba! — Minő Bátyiba( — Xzombatyiba! — Minő Szombatyiba? — Iloát Rimaszombatyiba! —- vágta ki az elkeseredett., szűkszavú palóc, hogy így kihúzták belőle minden titkát. *A minden természeti nevezetességgel megáldott Gömörország büszke fővárosa volt ez a Rimaszombat, messze földön híres-szép megyeházába ilyenkor, tavasz felé, már gyűltek az urak a tavaszi megyegyűlésre: cifra buzogánnyal, kardosan-tarso-
