Az Erő, 1925-1926 (9. évfolyam, 1-10. szám)
1925-09-01 / 1. szám
16 AZ ERŐ 1925. szeptember hó. pihenni tért a számára berendezett szobácskába. Én továbbra is kint maradtam és néztem a habok vaduló játékát. A kapitánynak igaza volt. Hamarosan vihar keletkezett. A tenger mint óriási, szürke ponyva dagadozott a szél nyomásától és néha kiszakadt belőle egy-egy tajtékos hullám, átcsapva a fedélzeten. Az ég beborult és heves eső kezdte pacskolni a fedélzetet. De mivel nem volt hideg, csak a kormányos sátorába mentem, hogy láthassam a sürgő-forgó tengerészeket. Ott üldögéltem a kormányos mellett. A vihar ezalatt folyton fokozódott, a láthatáron egybefolyt az eső a bömbölő tengerrel. Olyan hatalmas szél kerekedett hirtelen, hogy a kapitány sietve vonatta be az elő- és tatvitorlákat. Sokat utaztam már tengeren, de még ilyen vihart nem láttam. Alig láttunk az átcsapó hullámok permetegétől és elkáhultunk a zúgástól és a hajó hintálásától. És ebben a pillanatban, mikor tetőpontjára hágott a vihar, elpattant a nagyvitorlát tartó egyik kötél. A vitorla elszabadult csücske mint egy sirály vergődött a főárbocnál. Ezt azonnal meg kell kötni, mert a másik négy kötél meglazul, ha a szél állandóan lebegteti az elszabadult részt. A kapitány végignézett emberein: — Ki megy fel, hogy megkösse a vitorlát? Az emberek némán néztek össze. A hajó borzalmas táncot járt a dühöngő tengeren. — Meg kell kötni a vitorlát, értitek, meg kell. Ki vállalkozik ? Mozgolódás támadt és egy borzas fickó-lépett elő: — Én! Egy halk „vivát“ hallatszott. — Te, Rogerio? — csodálkozott a kapitány. — Na, Isten segítsen, előre! Rogerio a kötélnél termett és szaporán kezdett mászni fölfelé. Lélekzetvisszafojtva lestük ... most... most eléri a könyökrúdat. .. megáll, megpihen. Már indul. . . már lassabban mászik ... a keresztrúdon megáll . . . Isten segítsd . . . tántorog . . . Mint a nyíl süvített keresztül a viharon a Rogerio kiáltása: — Kapitány, kapitány, szédülök! Mi lesz most, Az az ember lezuhan. — Lezuhanok, — segítség — sikoltotta Rogerio és üvegesedő szemekkel bámult le reánk. És ekkor egy szelíd, éles hang csendült meg hátunk megett: — Nézz felfelé, az égre, ne ide, le.'' Hátrafordultunk. A püspök állott a lejáró ajtajában és az égre mutatott: — Nézz felfelé! Félve pillantottunk Rogeriora. Hirtelen felvágja a fejét. . . így marad egy szempillantásig .. . lassan feláll . . . mászni kezd. Igen. Rogerio elérte az árboc csúcsát, megkötötte a lebegő vitorla-szárnyat és gyorsan visszaereszkedett. A hajó meg volt mentve ée Rogerio sírva borult a püspök lába elé. A püspök csendesen mosolygott: — Látod, Rogerio, mihelyst az égre néztél, mihelyst szakítottál az alattad tántorgó tengerrel, a Földgolyóval, mindjárt erőt nyertél az Ürtól és sikerült a te célod elérése! ... Ezen az éjszakán sokáig nem tudtam elaludni. Mindig hallottam a püspök hangját, amint odakiáltott az árboc tetején szédelgő matróznak: — Nézz felfelé, az égre! Anno domini H03. 18. august. Gyönyörű, meleg nap. Milyen szép is egy derült nap a tengeren. És milyen nagy a csend. Csak néha hallatszik a hajó orrától kettévágott víz csobbanása, vagy sirályok visongatiása. Már két nap óta apró szigetek között járunk. Alig tűnik el az egyik, már ott zöldellik a másiknak sötét lombkoronája a láthatáron. Tegnap ki is kötöttünk az egyiknél és nagyon csodálatos esemény történt velünk. A püspök, a kapitány és én néhány tengerész kíséretében partra szálltunk és behatoltunk a parányi sziget erdőségének a közepébe. Köriül ott iink csirregtek a rigók és enyhe tengeri szél suttogott a fák üde lombjai között. A sziget közepén megdöbbenve állottunk meg. Egy durván összeácsolt kereszt tövében félig a földbe ásott kunyhót pillantottunk meg. Itt tehát ember lakott vagy lakik most is. — Megnézzük, él-e még ennek a háznak építője, ■— szólt a püspök és bátran indult a kunyhó felé. Ebben a pillanatban a kunyhó ajtajában egy öreg ember jelent meg. Mindketten visszahőköltek. Az öreg térdreroskadt és így kiáltott fel: — Legyen átkozott az Isten! Mindnyájan megborzadtunk. Egy tisztes agg, aki boldog arcragyogással átkozza az Istent! A püspök szánakozva lépett hozzá: — Ki vagy, szerencsétlen ember, hogy átkozod az Urat? Az öreg töredezve beszélt. Csak annyit tudtunk kivenni a szavából, hogy régen itt ól már, ezen a puszta szigeten és boldog. Ezelőtt pap volt, ezért üdvözölt bennlüinket úgy. A püspök.arca felderült. — Kedves testvérem, ne mond azt, hogy legy*en átkozott az Isten, mert habár te legjobb szíved szerint dicsőíteni akarok az Urat, a nyelved öreg és elbotlik. Ezt mondd: Légy áldott, Uram; legyen áldott az Isten! Az öreg nagynehezen megértette és boldogan mosolygott. Mikor pedig hivtuk, hogy visszavisszük az emberek közé, megrázogatta ősz fejét: — Nem, nem, nem! És nem jött. Bizonyosan nagyon szerette a szigetecskét. Élelmet és ruhát hagytunk neki és ismét útrakeltünk. Mikor alig voltunk két csomónyira a szigettől, csoda történt. . Láttuk, amint az öreg remete megáll a parton, integet, majd elindul ,a vízen és jön-jön elmerülés nélkül, szalad a hullámzó tenger tetején a hajó után és ezt kiáltja:-— Legyen átkozott az Isten, elfelejtettem a másikat, taníts meg! — Jó öreg, — szólott megilletődve a püspök — menj vissza a te szigetedre és tovább is így dicsérd a Mindenhatót! Legyen átkozott az Isten! A remete csendesen bólintott és megfordulva, viszszafelé ballagott a kéklő habok felett. Mi pedig térdrehullva áldottuk az Urat, aki csodát tett az ő szegény szolgájával. A püspök a korláthoz támaszkodva, elmélázva nézett a remete után és mi még sokáig hallottuk :az öreg imádságát: — Legyen átkozott az Isten! A püspök csendesen áldást hintett a távozó után és megfordulva így beszélt. . . *
