Az Erő, 1925-1926 (9. évfolyam, 1-10. szám)
1926-03-01 / 7. szám
1926. március hó. AZ ERŐ 169 hiszi egy tengerleírás hangjának rezgés-száma által, és így tovább, de nem érti, nem érzi, vagy nem is akarja megérteni, átérezni a bírálandó tárgyat. Pedig mi is az igazi kritikus kötelessége? Ugyebár, a legtöbb esetben a tárgy művészi vállalkozás, a legújabb álláspont pedig a kritikát is művészetnek tekinti. Te-Nagykőrösi diák remeke. hát akkor kevés gondolkodás után rájövünk arra, hogy ugyanaz, ami az írónak a témája, a festőnek az arc, amelyet le akar festeni, a zenésznek az a lelki élmény, amit ki akar fejezni. így az igazi kritikus nem cenzori kiliuzgál ásókkal és példányképül felvett alkotásokhoz való mércsgetéssel dolgozik, hanem átéli azt, amit kritizál, a saját művészetén — hogy úgy mondjam — átszűri és csak azután mond róla bírálatot. Ez a kötelessége egy költői munkát vizsgáló kritikusnak. Az azután más lapra tartozik, hogy tudományos munka bírálatánál mi minden köti meg a kritikus ke zét. És ne higyjék azt, hogy egy, ott a kör előtt felolvasott, egyszer hallott munkával meg nem lehet ezt tenni. Igenis, éppen az mutatja meg a munka életrevalóságát, hogy azonnali hatást tud-e szülni, vagy nem, mert mit sem ér az a vers vagy novella, amit magyarázni kell. Bizonyos ugyanis, hogy az ilyen munkát négyen négyféleképpen értelmeznék. írásbeli bírálatoknál pedig még szigorúbban kell megvizsgálnunk a kritikus eljárását. Mert ha akármennvit foglalkozik is a tárggyal, ha megszámlálja az összes ré-III. . . . Mint talán már tetszik tudni, egyetemista, jobban mondva, joghallgató vagyok... és nem tudom, hogy vagyok az egyetemmel. Nem tetszik nekem ennek a sok fiatal gyereknek affektált urhatnamsága, az orrán, azaz a szemén szemtelenkedő monokli, mely különben majd kiugrasztja a szemét, amit azonban, (szerinte az előkelőség jelvényét), le nem tenne a világ kincséért; .z a nagy beképzeltsége a tulajdonképpen üresfejüeknek az arcomba kergeti a vért s talán úgy vagyok vele, hogy én szégyellem magam helyettük is. Ilyenkor rögtön rágondolok valamelyik nagy tudású „valakire“, ki szerény, kedves, leereszkedő és megkönnyebbülten húzom mosolyra a számat, mert látom, hogy nem csak „nagy-senkik“ vannak a világon. Az egyetemről való tapasztalataim ezideig tehát kedvezőtlenek. Nem írok már erről többet, csak olyan jól esett elmondani valakinek, ha csak nagyjában is, ezt a sok felgyülemlett „dolgot.“ Tehát az egyetemről elég szomorú tapasztalatokkal ' birolc, de talán, ha változnak a viszonyok, az én véleményem is más lesz. No, nem fecsegek már többet, sőt bánom, hogy ennyit is fecsegtem. Egy elsőéves egyetemista. IV.*! Most egy ideig különösebb megörökítendő esemény nem fordult elő. Azért ezen idő alatt is elszórakozgattunk igen kedvesen. Csakhogy egyet említsek ezek közül: A görög-pótlósok átvonultak a másik osztályba s ezalatt az egyik maturandus szindetikonnal bekente némelyik pad ülőhelyét s az első padoknak a kathedra felé néző részét. A fiúk leültek, de felállani nem igen tudtak. Igen kedélyes hangul aj keletkezett a nem odjragadtak között. Erre a tanár úr nyomozni kezdett. De hiába. Végre az egyik megoldotta a gordiusi csomót: „Előttünk a VII. osztály volt itt, biztosan ők kenteit be, hogy egy kis örömet szerezzenek nekünk.“ Tényleg az lehet! — mondta a tanár úr. — Majd én kinyomozom, hogy ki volt közülök s elkezdett magyarázni. Sétálgatott, beszélt s közben elől nekidült a padnak s hát... ö is odaragadt. Nem igen látszott azonban meg a nadrágján, mert hisz csak egy tenyérnyi folt keletkezett. S azóta nyomoz. Csak hadd nyomozzon. Egy maturandus. *) Itt kissé nehéz észrevenn a szebb jövendő hajnalát. De figyelmes szem és figyelmes fül talán mégis kiveheti belőle hogy írójának „difficile“, sőt „impossibile erat satyram non, seribere“ és ez is valami ebben a mai torz, szindetikonosmaturáló világban. szeket és szótagokat is, de nem tudja azt úgy elképzelni, mintha maga írta volna, semmit sem ér a bírálata. Ezt el kell fogadni a kritikusoknak, kivált ne- Icünk, kik magunk is dolgozunk eredeti műveken. Mindig ebből a szempontból kell bírálnunk: vájjon hogy írtam volna meg azt én? Egy önképzőköri elnök.
