Az Erő, 1925-1926 (9. évfolyam, 1-10. szám)
1926-03-01 / 7. szám
168 AZ ERŐ 1926. március hó. T. ...Ott feküdt a barlang nyílása előtt, egy . nagy tölgy boltozatot alkotó lombja alatt és a semmibe bámult. Lassan hörögve, kínlódva hánykolódott. Ugattak már belőle a halál kutyái. Egy-egy aranysárga, meg piros levél levált az ágról s halk zizzenéseel hullott le. A többiek izgatottan állták körül; a gyerekek a földre kuporodtak. Amaz utolsót hördült, kinyujtózott — és meghalt... Az 'élők pedig borzadva, megrémülve néztek a gyorsan hülő tetemre. „Hát mi is elpusztulunk, mint a tigris, melyet nemrég Óba kőbaltájával agyonsujtott? Minekünk is ez a végünk?“ Feleletet mintha a halottól vártak volna, de annak szája keményen be volt csukva, mintha nem akarná, hogy véletlenül is felelet jöjjön ki azon. Néhányan úgy látták, mintha mosolyogna, — másnak mosolygott ő már. Szemgolyóján az ég tiszta derűje tükröződött vissza. — Az élők lassankint elunták .a várást s fejüket lógatva, elszéledtek; kiki a maga dolga után. — A fáról pedig lassú nesszel, halkan hullottak a levelek, — mint valami ismeretlen zene, — nem földi muzsika! Az elmúlást jelentő őszi szellő fölkapta porait most elhozta hozzám, súgja a fáknak — az embereknek — nekem: „Por vagy és porrá leszel.“ Baja, szepf. 1!). 11. örömmel kell megállapítanunk azt, hogy önképzőkör! életünk ez idén igen szép lendületet vett. Sok érdemes és érdekes munka ad •nekünk alkalmat arra, hogy bírálhassunk, ami pedig a mi életünkben egyenrangú nagy cél eredeti müvek készítésével. Meglátni *) *) Ez alatt a cím alatt azokat a hPzzánk érkezett leveleket közöljük, melyekben jövőtépítő biztosíték van, ha csak egy sornyi is. a mások hibáit, elfogulatlan, szigorú bonckés alá vetni a társaink munkáit, — ugy-e, ez emberi szempontból is élvezetes dolog. Kivált, ha az a bizonyos munka még nem is sikerült úgy, ahogy azt írója szerette volna. Milyen jól esik kimutatni róla, hogy mennyire lehetetlen, összefüggéstelen, érzelgős és így tovább. És mennyi tanulságot lehet meríteni egy ilyen bírálgatásból a magunk számára is, kik bizonyára szintén dolgozunk valamin, vagy titokban verseket írunk görög órán. Igen, ez a tulajdonképpeni nagy, önképző célja a bírálásnak. De én már tavaly is észrevettem azt és most is azt kell tapasztalnom, hogy ez a szempont kezd háttérbe szorulni és a „szemet-szemért, fogat-fogért“ elv kezd elhatalmasodni a kritika elfogulatlan berkeiben. Ez azonban még megbocsátható dolog, mert ugy-e, emberek vagyunk és bizony lehetetlen dolog az, hogy ha X. Y. az előző ülésen csúnyán /lerántotta az ón versemet, akkor a main én vissza ne adjam neki a kölcsönt és ironikus, sőt jóakaró mosollyal dorongokon le szavalatát. Mondom, ezt meg lehet még bcsátani, de nem lehet, azt, hogy a kritikai állásponttól messze távozva, Ítéljünk meg egyet-mást. Gondoljuk csak meg, hogy két lépésről sokszor milyen másnak látszanak a tárgyak! En tudom azt, hogy mindenki a saját, más befolyás alá nem eső nézeteit fejtegeti, ami nagyon tiszteletreméltó eredeti dolog, de a legtöbb esetben nem hatol a dolgok mélyére. Beleköt abba, hogy Ksván bú’ két vagy három lépésre sercintett-e, kételkedik abban, hogy gyorsvonati sebességgel rohan-e a hold egy if.jú szerelmes szeme előtt, nagy hasonlóságot talál egy vers és egy — hólyag között, ezt fokozza azzal, hogy pukkadásig felfujtnak képzeli azt a bizonyos hólyagot, nem érti a közhasználatban lévő idegen szavakat, száz kilométer környezetben minden élőlény elpusztulását Szebb jövendő hajnala/)
