Az Erő, 1925-1926 (9. évfolyam, 1-10. szám)
1926-03-01 / 7. szám
1926. március hó. AZ ERŐ 155 refeceris aedesque labentes deorum et foeda nigro simulacra fumo.“ oh ezt le sem kell fordítani. Elololvasta s tüzénél új lángra hevülve magyarul is elzokogta késő korok keserű dalosa, Berzsenyi Dániel : Romlásnak indult hajdan erős mag3^ar . . . Még sötétebb lesz a láthatár. Jövő századok tanulságául jegyzi fel a jelen bűneit egy harmadik hatalmas elme, beleírva, hogy ő látja ezeket a bűnöket és nem erényeknek látja. „Szinte bocsánatot kellett kérnem, írja, hogy egy tisztességes ember emlékén lelkesedni mertem. Bezzeg nem volna erre szükség, ha vádolnék, vagy rágalmaznék, vagy pietykálkodnám. (at nunc narraturo mihi vitám defuncti hominis venia opus fűit, quam non petissem incusaturus.) „Megégettek bizonyos őszinte írásokat, folytatja később, bizonyára abban a hiszemben, hogy ez a tűz az emberi nem öntudatát is elemészti majd ... a bölcsesség tanítóit számkivetették . . . szavunkkal együtt még az emlékező tehetségünk is odaveszett volna, ha felejteni is olyan könnyen menne, mint befogni a szánkat, (scilicet illő igne 'conscientiam generis humani aboleri arbitrabantur . . . expulsis insuper sapientiae professoribus ... memóriám quoque ipsam cum voce perdidissemus, si tarn in nostra potestate esset oblivisci quam tacere.) Rettenetes, rettenetes. „Exemptis e media vita tot annis, quibus iuvenes ad senectutem, senes prope ad ipsos exactae aetatis terminos per silentium venimus.“ Értitek ? Rólunk ír! etiam nostri superstites sumus! Túléltük önmagunkat, miután annyi évet ragadtak ki életünk javából, amelyekben életjelt sem adhatva jutottunk el, ha fiatalok voltunk, az öregkorba, öregek a sír szélére . . . * Ha fordításban olvasnám el, nem hatna ilyen kísérteties erővel rám. Gyerekek, a hanyatló Róma halálra akar bennünket ítélni! Ha hasonlítunk hozzájuk, elvesztünk. Mert ők a maguk igazát az elmúlásukkal bizonyították meg. Higyjünk nekik ? * Milyen jó tudni, hogy azért nem újhodtak meg minden igazlátásuk ellenére, mert egyet rosszul tudtak. Ebben az időben volt már egy kis csoport, amely nem filozofált, nem verselt, nem kritizált, csak követte Őt, akit emezek keresztre ítéltek. Ezekről azt hitték, hogy „Genus hominum superstitionis novae ac malefjcae“, hogy „adversus sontes et novissima exempla meritos miseratio oriebatur,“ tehát új és ártalmas babonában leledző emberfajta, akik bűnösek és a legszigorúbb büntetést érdemlik. * Milyen jó nekünk most már a történelem tanulságai mellett kétszeres örömmel éreznünk, hogy közeledik a Husvét ünnepe. Újjászülethetünk. Rőzsegyűjtők. Útszélen ülnek. Fáradt, furcsa pár: pirinkó lány s alig nagyobb legényke. Mint gyenge galyra meghajszolt madár, úgy üli szemükbe vígság ritka fénye. A nyári erdőt rótták lépteik a Mátra boltos-ívű templomában, s a tölgyek égrenyúló véneit Meg nem látták a galyszedés bajában. Nem álltak meg zengő patak fölött, bágyadt színek közt némán bandukoltak, s hol Erdő-tündér díszbe öltözött, léptükre reccsent tar gályért hajoltak. Lassan megtett a durva léckeret. Komor tehertől görnyedt gyönge vdlluk. Fáradt lábuk a völgybe lépkedett s szánón meredt a vén erdő utánuk. Csupán pazarló kedve jött velük: most szikla szélén ülnek árva-ketten, egymásba fonják fáradt kis kezük, s málnát majszolnak boldog-önfeledten. Szöllösy István. Lidérclángok. Krasznahorka vára felett Vérpiros ma az alkonyat : Templom-sírban fehér asszony Koporsóján sugarai Szívárványszinné bomlanak. Nagyváradi templom felett A szivárvány másik vége — Itt egy férfi, ott egy asszony Bús halott magyar szivéből Szívódott a vér az égre. Nein is régi, új sír felett A kassai nagy dóm tornya: A zágrábi templom fényes Aranyozott keresztjére Mintha tüzes csóvát dobna. Hamuszínű égbolt alatt Mindenfelé parázs vérzik : Testvér, csak a máglyát kapd föl, Belemártod s lángra lobban A hunyó tűz a világon végig. Balogh István.
