Az Erő, 1925-1926 (9. évfolyam, 1-10. szám)
1926-03-01 / 7. szám
156 AZ ER ö 1926. március hó. Ifjabb Gulliver csodálatos kalandjai.*) Irta: SZIRMAI ANDOR. Utazás Plemplembe. 1. Az óriás madarak. Amint már elmondtam, Ultrutópiából csodálatos módon megmenekültem. Azt gondoltam, hogy a borzalmak után végre a boldogság Utópiájába jutottam, mikor a tengerparton lezuhantam. Ám a sors úgy határozott, hogy nem láthattam meg Utópiát ... i Amit láttam, csak annyi volt, hogy három hevesen beszélgető ember sietett felém. Jó nagy távolságra megálltak tőlem, aztán hirtelen visszafordultak. Fel akartam ugrani, de képtelen voltam még a kezeimet is megmozdítani. Kiabálni kezdtem. de úgy látszik, nem hallották, mert eltűntek. Annyira fáradt voltam, hogy elaludtam. Arra ébredtem föl, hogy nyakig vízben ülök. Amerre csak elláttam, minden víz és végtelen víz volt. Áradás vagy tengerdagáty volt-e, nem tudom, de a víz folyton nőtt. Most már úsznom kellett. De hová, merre? Nem nagy távolságra kicsiny szigetet pillantottam meg. Hosszúkás, kicsiny sziget volt, de éppen elég, hogy megpihenhessek rajta. Sajátságos domborulat húzódott végig' a közepén és az egész valami tarka, tollszerű pihével volt benőve. Lefeküdtem a bársonysimaságú tolira s a kiállott izgalmaktól hamarosan újra álomba merültem. Arra ébredtem föl, hogy a sziget megmozdul alattam. A vízből óriási, borzalmas nagyságú madárfej emelkedett ki. A rémülettől megdermedve mozdulni sem mertem. Madár volt. Soha nem látott, elképzelhetetlen nagyságú madár, amit én szigetnek gondoltam. Lassan-lassan előtűntek szárnyai is és úgy éreztem magamat, mintha valami tengerből kiemelkedő magas dombon feküdnék. Nem vesztettem el lélekjelenlétemet, meg sem mozdultam, nehogy felriaszszam, mert vele együtt a levegőbe repültem volna. De a lélekjelenlét első parancsa az volt, hogy gondolkodjunk csak okosan! Menekülésem óta vastag kötél volt a derekamra hurkolva. Azt gondoltam, hogy leoldom a kötelet, magamat óvatosan a madárhoz kötöm, majd felröppen velem s valami alkalmas helyen, ha közel röpül a földhöz, elvágom a kötelet. így is tettem. A madár szárnyaiból kinyúló egyik igen vastag erős tollhoz odakötöztem magamat, éles zsebkésemet elővettem és vártam. A madár nem mozdult. Türelmetlenségemben erősen megrúgtam a hátát. Meg sem mozdult. Hevesen a fejére ütöttem, de meg se érezte. Hanem most a nagy távolságokban szétszórt hasonló kis szigeteknek gondolt valamik is megmozdultak és hihetetlen nagyságú madarak röppentek fel a tenger sünéről a magasba. Lehetett vagy húsz ilyen szörnyeteg. Roppant testük és kiterjesztett óriási szárnyaik a napot úgy eltakarták, hogy körülöttem vak sötétségbe merült minden. Az én madaram is megmozdult. Óriási teste lomhán emelkedett ki a vízből és minden rázkódás *) Az első utazás Az Erő múlt évfolyamában jelent meg. nélkül lassan fölfelé szállt igen nagy magasságba. A nyílegyenes sorban repülő többi társa után szállt. Gyorsan hasítottuk a levegőt és remegve vártam, hol szállunk le vagy hol nyílik alkalmam a menekülésre. A kötél biztosan és jól tartott, attól sem kellett félnem, hogy saját súlyom talán megterhelés, mert a madár észre sem vette, hogy rajta fekszem. Nemsokára zöld növényzettel borított apró szigetek fölött suhantunk el, ahova a madarak ittott le-leszálltak. Még távolabb, nagyon elmosódva, messze húzódó part vonalát és nagy hegyeknek a kékségét pillantottam meg. A madár azonban irányt változtatott egy nagy, zöld fákkal borított sziget felé, amely párhuzamosan húzódott a távoli szárazfölddel. Nem habozhattam tovább! Itt kell leszállnom, mert ki tudja, nem röpül-e a madár a nyílt tenger felé óriási magasságban. Ha itt leszállók, a sziget és part közötti távolságot már könnyen átúszhatom. A szerencse is kedvezett. A madár igen alacsonyan szállt el a sziget fölött. Gyors elhatározással elvágtam a kötelet és villámgyorsan lezuhanta».
