Az Erő, 1925-1926 (9. évfolyam, 1-10. szám)
1926-02-01 / 6. szám
130 AZ ER« 1926. február hó. Szögfüggvények — tavaszi napsütésben. A szomszédunkból áthallik a kétségbeesett magolás : ánégyzet egyenlő bénégyzetpluszcénégyzetminusz-kétbécészerkoszinuszalfa. Azután mégegyszer meg még háromszor, egészen addig, míg korcsolyázni menni nem szabad. Ismerlek, kis fiam. Te vagy az, aki holnap algebra órán a nagytáblánál a végén mégsem fogsz egészen pontosan emlékezni rá, hogy igazán, valóban, kétségkívül kétbécészer-e vagy esetleg négybécészerkoszinuszalfa ? Ennek a hosszú trigonometriai éposznak minden strófája olyan egy kaptafára megy. S mindig az ilyen hol-ez — hol az koefficiensek rontják el a rithmust benne. Hát még a levezetések ! . . Most az egész egyenletet átszorzom ával, most meg mindkét oldalán hozzáadok bénégyzetpernégyet. De miért? És melyiket elébb ? És, jaj Istenem, mikor lehet már a quoderatdemonstrandumot kettős vonallal aláhúzni, hogy aztán mehetnék helyre és áprilisig ne is kerülne rám a sor? Aztán azok a szóbeli feladványok! Mikor lesz az unokaöcsém három év múlva ötödrész annyi idős, mint a nagynéném tavalyelőtti évei számának a köbgyöke félszer véve és hány éves vagyok én most, ha az unokaöccsém és a nagynéném jelenlegi évszámának az összegéből vont négyzetgyök épen annyi, amennyi éves a hetedikes bátyám, tekintetbe véve azt, hogy én most járom az ötödiket másodszor ? Ismerlek, kis fiam. Mindegy, hogy hívnak, az is mindegy, melyik középiskola padján nyövöd a ÖREG CSŰR AJTAJA — Rimaszombat. — karácsonykor kapott új nadrágot. Tizenkilenc-húsz esztendővel ezelőtt én voltam ugyanez a kis fiú. Ha nem ugyanez, hát ugyanilyen. És azt is tudom, hogy osztozott akkor is a sorsomban s osztozik ma is a magyar diákság nagyobbik fele. Úgy-e, kedves olvasóm, ami táborunkba tartozol te is ? Kiszámítod (vagy a másikéról leírod óra előtt hamar) a számpéldát, keresed a logarithmust, szívszorongva gondolsz a levezetés könnyen feledésbe merülő menetére — és épúgy nem tudod, mirevaló az egész, mint ahogy a görögről nem tudod s mintahogy nem tudja a nagy magyar diáktábornak a fele sem. „Élesíti az elmét.“ „Megtanít a logikus gondolkozásra“ — mondod, de már is eszedbe nyilallott, hogy hátha mégse bénégyzetpernégy-gyel kell növelni az egyenlet mindkét tagját, hogy jobban meg kellett volna nézni a diáriumban vagy felirni a logarithmuskönyv tiszta lapjára — és látod, ennek semmi köze a logikus gondolkozáshoz. Gyere, hallgass meg, hadd mesélem el neked diákkorom egy csudálatosán napsütéses vasárnap délelőttjének egy még csudálatosabb kalandját. Biblia volt a kezemben, Zelemér felé menet egy kis tavaszi áradásos ér mentén hosszat ácsorogtam és az járt eszemben, hogy mikor a teljesség eljő, a tudás, amely résszerint van bennünk, eltöröltetik. Mosolyogtam, mert épen tegnap gondoltam rá, hogy tgaezt az emberek találtak ki, nem a jó Isten. Azért nem értem és azért nem tudom én jól a trigonometriát, hiába van jelesem belőle. Milyen jó volna a trigonometriában is ott érezni a magaméban Krisztus baráti jobbját, villant át hirtelen bennem úgy, mint valami imádság — és . . . . . . egyszerre észrevettem az árnyékomat. Hogy megkurtult csak mióta jövök is. Reggel még milyen óriás volt hozzám képest. Persze, persze . . . Akkor még nem járt a nap olyan magosán az égen. Mentem, mendegéltem. Fűzfák mosogatták lábukat az érben. Furcsa volt, máskor fel se tűnt, de most észrevettem nyomban: Kurta volt az árnyéka mindeniknek. Napsütéses reggelek emlékképét idézték fel bennem, meg szép nyugalmas naplementekét, óriási árnyékokkal. Olyankor minden árnyék
