Az Erő, 1924-1925 (8. évfolyam, 1-10. szám)
1925-01-01 / 5. szám
100 AZ ERŐ 1925. január hó. Jövendölés, Halálvágy, Hortobágyi korcsmárosné. Ki írta, mondd ? Mert idecsödíteni a vádló tanukat... Körtvélyessy (halkan, megadva magát): Te írtad, Sándor. Petőfi: És te mit mondtál? Kiének liazudtad ezeket a versieket, amikor egy sugárliálóba belefogtad a szép, kis ártatlan, rajongó madárleiket... Körtvélyessy: Juliska, menjen el... Petőfi: Nem megy! Te az én verseimet a magadénak liazudtad! És ezt a még gyermekleliket mintegy aranyzsinórral összekötözted. Megesküdött neked, hogy veled megy. Körtvélyessy: Eh! Igen! Szerettem, szeretem... Ezzel akartam meghajlítani a szívét. Petőfi: Vigyázz! Mint egy vérszemü orosziáin felágaskodik bennem a harag ... Te nem szeretted .. . Már látom. Kitaláltam. A vagyonát akartad ... Azért csaltál, barátom, azért csaltad ki bámuló csodálkozással a verseimet, hogy őt megvásárold velük! Hitvány ! Lélektolvaj! Lángostort neked! .. . Körtvélyessy: Sándor! Ne bánts! Ne szolgáltass ki! . . . Ha az anyja megtudja, hogy ma éjjel el akartam szöktetni a lányát, ilyen nyomorult komédiáson hamar elvereti a port. Petőfi: Úgy?... Hát az utolsó percben rántottam hátra a kalózhajót? És a feleséged, akit Fehérváron hagytunk? Körtvélyessy: Elváltam volna tőle... Bocsáss meg! Petőfi: Nyomorék féreg, összehúzza magát, nehogy rátapossanak! Körtvélyessy: Sándor, te haragszol, igazad van. De temessük el ezt... bocsáss meg érte. Petőfi: És ez a gyermek, akit te le akartál tépni a tövéről? És a,z utolsó percben vágtam rá a kezedre, mikor kinyúlt érette? " Ez maga, látod, az Ítélet angyala a számodra! Körtvélyessy: Megalázkodom előtte ... Petőfi (elfordul): Most már nem is haragszom. Undor fog el, mintha undok hüllőhöz értem volna. Megborzong a testem ... Te vagy hát T'hália papja, akire rábízták a szent tüzet? Minden bitangnak menhelye hát a művészet temploma? . . . Eredj! .. . Ma éjjel hord el miagad innen! Körtvélyessy: Jó, hiszen úgy sem maradhatnék itt... Túl kemény voltál, Sándor. Egy kis botlás a művészi pályán megesik. Göröngyös út ez a mienk. Itt kitelt a becsület. Felvesszük a sátorfát. Pozsonyban úgy is diéta lesz. Forepontom is van ... Elmegyek. Petőfi: Eredj! Én nem tudok bosszút állani. Körtvélyessy: Nem sikerült a dolgom. Pedig szép szerep volt... Mindegy . .. Hű nőm könnyekre fakad, ha ugyan már valaki ki nem repítette a fészekből... Talán... odabennt. .. ne is búcsúzzam? Petőfi: Majd elmondom én a sírfeliratod. Elmehetsz. Körtvélyessy: No hát.. . Isten áldjon! (Kinyújtja kezét. Petőfi nem ád kezet). Úgy? Nem adsz kezet, így is jó ... Távozom. Elmúlt a jelenésem ... Uram . . . Kisasszony . .. (El.) XI. JELENET. (Petőfi, Juliska). Petőfi: Szegény kis leány . . . Életének legelső és legszebb templomába haramia lopózott. Kirabolta az első szerelmét. Miért nem sír ? Ilyenkor jól esik.. Az a könny, amit nem sírunk ki, befelé folyik ... Juliska (eddig haloványan, némán, meredten állt, halkan): Én nem sírok. Valami nagyon fájt a szívembe most... De én mégsem csalódtam. Petőfi: Hogyan... Még mindig szereti? Juliska: Nem őt szeretem. Őt, azt hiszem, sohasem szerettem. Petőfi: Hát kit? Juliska: Én a verseket, a versek lelkét szerettem. ( Csönd). Petőfi: Akkor... én is előkaparom a sarokból vándor botom ... Juliska: Elmegy? Hová? Petőfi: Elmegyek. Maga miatt. Juliska: Miattam. Megbántottam? Bocsásson meg nekem. Tudom, hogy csúf és durva volt a beszédem. Nem lett volna szabad mondanom. De én itt nőttem föl. Én sohasem tanultam hazudni. Petőfi: Éppen azért megyek el. Elviszem a kedves képét. . . ügy fog utánani nézni, mint ,a szelíd holdfény a vándor után . . . Ebben az én itteni nyomorúságos, éhező szinészkedésemben maga lesz az egyetlen virág-. . . Elviszem ... De elmegyek. Juliska: De hát miért miattam? Petőfi: A nap néha kisüt februárban. Eltéveszti a kalendáriumot. Kisüt és sugarai megcsókolják a virágot. A rózsafa rüigye kipattan, mindjárt bimbó lesz belőle. Do a nap észreveszi, hogy korán van még a tavaszt elővarázsolni, elmegy vissza, fehér felhőházába ... A földön újna hideg- lesz ... És akkor a bohó kis róasabimibó ráeszmél, hogy várni kell... várni kell. . . Ez még nem az igazi tavasz ... és összehúzódnak a kis sziromlevelek ... és várja a tavaszi napot . . . az igazi kikeletet. Ezért megyek el. . . Juliska: Valamit értek belőle. Annyit, hogy miattam megy el. Hogy én ne szenvedjek . .. Milyen jó és nemes. XII. JELENET. (Kovácsné, Petőfi, Juliska). Kovácsné: Jókai jurátus úr azt mondta, hogy beszélni szeretne velem az úr . . . Petőfi: Igen. Lakást akartam kérni itt. De már találtam. Kovácsné: Nálam ugyan egy szoba sincs kiadó. Petőfi: Nem is szobát, kastélyt találtam, tündér - kerttel, benne szökőkutak csobognak és föléhajolva is megnéztem az arcomat a tükrükben. Kovácsné: Nem értem az ilyen cifra nyelvet. Petőfi: A lánya felől pedig ne aggódjon, Kovács néni . . . Szereti a szép nótákat, a meséket, az eget, az álmokat, azért még ez kitűnő csuszát csinálhat ám egyszer a férjének. Kovácsné: Jókai úr is mondta, hogy nem lehet valami nagyobb baj. Ez a fecsegő Panni tódított bizonyosan. Majd megbúbolom érte. XIII. JELENET. (Szabó, Dézsi, Jókai, Ács, Murakózy, Kovácsné, Petőfi, Juliska). Szabó: Hová lett ez a Körtvélyessy? Félbehagyta a vacsoráját. Mi már el is végeztük. Petőfi: Tiszteletét küldi. Már Fejérvár felé jár azóta. Dézsi: Micsoda? Te tréfálkozol? Petőfi: Nem én. Megnyerg-elt egy felhőt, elvágtatott rajta. Itt hagyta Kecskemétet. Szabó: Hogyan? Itt hagyott bennünket? Előlegei volt. Meg kell keresni.
